Mr. Chicago - 4. fejezet: Európa

Mr. Chicago újra egyedül utazott. Furcsának érezte a magányt, kezdett hozzászokni Bunderas társaságához, bár ez a tény egy cseppet sem volt az ínyére. Vissza kell szoknom hozzá, hogy a saját utamat járjam – gondolta. Persze, most nem önmaga miatt kóborol. Az utazásnak célja kell, hogy legyen – hallott a fejében egy csilingelő hangot.

Mr. Chicago felsóhajtott, majd a távolba tekintett. Még mindig szokatlannak érezte a napfényt, ám ami még jobban dühítette, hogy a csillagok nélkül fogalma sem volt, hogy merre tart valójában. Miután elváltak Bunderasszal, egyszerűen elindult a mágus útirányától jobbra, hátat fordítva az óceánnak, és hamarosan talált is egy régi utat, ami ebbe az irányba tartott; ám ki tudja, hogy azóta mennyire kanyarodhatott már el kelet felől. A férfi még soha nem érezte magát ennyire elveszettnek.

**

- Rohadt napsütés – morogta maga elé, amikor már vagy tucatjára fordult át a másik oldalára, hátha el tud végre aludni. Hiába feküdt be egy terebélyes fa árnyékába, az elsárgult, ritkás lombkorona vajmi kevés fényt szűrt meg.

- Legalább csicseregnének a kurva madarak! – kiáltott fel a férfi.

A világ továbbra is hallgatott. Mr. Chicago néhány pillanatig csak meredten nézett maga elé, majd feltápászkodott és folytatta az útját.

**

Dombokon és völgyeken kelt át kihalt utakat követve, üres városokon haladt keresztül, ahogy egyre beljebb hatolt Európa szíve felé. Sikerült felvennie egy új életritmust, miszerint egészen addig menetelt, mígnem úgy érezte, állva is el tudna aludni. Ekkor keresett egy alkalmas helyet, és szinte azonnal álomba merült, a fény sem zavarta a nyugalmát.

Jó ideje barangolt már a hegycsúcsokkal tarkított tájon, amikor egyszer álmából felkelve különös érzés fogta el. Úgy érezte, mintha hívná valami, ám fogalma sem volt, mi az – vagy ki az – és mit akarhat. Mr. Chicago, mivel egyébként sem tudta, merrefelé kellene mennie, elindult hát a hívás irányába, ami minden lépés után egyre jobban húzta magához.

Egy idő után a férfi legszívesebben már rohant volna, csak érjen végre oda; az érzés már-már elviselhetetlenül erőssé fokozódott, a feje sajgott, az álmai nyugtalanok és zavarosak voltak. Majd egyszer csak vége szakadt – a különös érzés, mintha elvágták volna, megszűnt. Mr. Chicago mintegy felszabadulva tekintett körbe a tájon, és a közelben megpillantott egy romosnak tűnő települést.

**

Kövek. Rengeteg kő, egymás hegyén-hátán, amik hol házakat formáztak, hol pedig egy kör alakú templomot. Mr. Chicago érdeklődve lépkedett a romok között. Biztosra vette, hogy ez a város nemhogy a Vég előtt, de jóval a modern civilizáció kezdete előtt épült. A vándor leült az egyik, hajdanán talán a városfal alapját képező kőrakásra, és az életről kezdett elmélkedni. Hol vannak ma már, akik egykor ezt a helyet építették? Na és hol vannak azok emberek, akik az ő gyermekkorában szerepeltek? Ma már nincs különbség e két nép között…

Halovány, szürke foltokként emlékezett csupán a Vég előtti életére, ám most, ahogy itt ült egy, a még az övénél is jóval ősibb civilizáció romjain, Mr. Chicago az élet természetes velejárójának kezdte érezni az elmúlást. Minden vég valaminek a kezdete is egyben – gondolta. Körbetekintett a némaságba burkolózott, napsütötte romvároson, és úgy érezte, mintha ez a pillanat lenne az örökkévalóság.

**

Mr. Chicago arra eszmélt, hogy valaki egy jókora ütést mért a tarkójára. Azonnal megpördült ültében, és egy koszos arcú férfit pillantott meg, amint őt méricskéli. Támadója külseje meglehetősen ápolatlan volt: hosszú, vállig érő haja csomókban állt össze itt-ott, ruházata pedig egyetlen ágyékkötő volt csupán. Furcsa, nyögésekhez hasonlatos hangot kezdett kiadni, mire a közeli házból azonnal előtermett egy kisfiú, aki ugyanilyen elvadult külsővel rendelkezett, ám míg a férfi testalkata átlagosnak felelt meg, a gyermek csupa csont és bőr volt. A fiú a kezében egy kőből pattintott kést szorongatott.

- Nem akarok bántani senkit – mondta higgadtan a vándor. – Csak körül szeretnék nézni, aztán megyek is tovább.

Sem a férfi, sem a gyerek nem adta jelét, hogy értette volna a beszédet, csak álltak a helyükön, és a jövevény mozdulatait fürkészték.

- Jól van – Mr. Chicago sarkon fordult, és már indult is volna, hogy felfedezze a romváros többi részét, ám alighogy hátat fordított nekik, a gyerek azonnal elindult feléje.

Mr. Chicago csupán a lépéseit hallotta, és mire hátrafordult volna, a kőkés már az oldalába fúródott, a fiú pedig gondolkodás nélkül kihúzta a fegyvert, majd újra szúrt, ezúttal a férfi bordái közé. Mr. Chicago, akár egy dühödt vadkan felordított, egy villámgyors mozdulattal elkapta a gyermek kezét és kicsavarva azt, eltörte a könyökét. Egy pillanatig csak a reccsenés visszhangzott a némaságban, majd a fiú vékony hangon felsikított, és sírva rohant vissza a férfihoz, aki minden bizonnyal az apja lehetett. A vadember szenvtelen arccal figyelte a jelenetet, majd amikor a gyerek visszaért hozzá, egy jókora pofont adott neki, és dühödt hangok kíséretében zavarta vissza a házba. Láthatóan egy cseppet sem érdekelte a fia meglehetősen súlyos sérülése, a gyermek pedig szipogva szaladt be a kőépítménybe.

Mr. Chicago szinte el sem hitte amit lát, és újból fellobbant benne a düh. Vicsorogva indult el a férfi felé, aki hadonászva kezdett el magyarázni valamit, kezeit védekezően maga elé emelve. Ahogy a vándor közeledett hozzá, a férfi hangja úgy lett egyre mélyebbről jövő. Mr. Chicago perifériás látása mozgást észlelt, így azonnal irányt változtatott, felkészülve rá, hogy megölje az újból rátámadó kisfiút, ám a gyermek helyett egy nő, és egy, a fiúval körülbelül egykorú lány jöttek elő a menedékként funkcionáló kőlakból. Mr. Chicago csodálkozva figyelte őket, a férfi pedig ismét magyarázni kezdett, mire mindkét hölgy térdre borult a vándor előtt. Ugyanolyan ápolatlannak tűntek, mint férfitársaik, csupán a nő viselt egy rongyot a keblei köré tekerve. A lány nem hordott ilyesmit, bár a mellei szemmel láthatóan már növekedésnek indultak. Mindketten egy rövid, a szemérmüket épp csak eltakaró szoknyát viseltek.

A férfi tovább karattyolt érthetetlen nyelvén, közben folyamatosan a nőre és a lányra mutogatva. A lány láthatóan reszketett, és nem mert az idegen szemébe nézni. Mr. Chicago megértette, hogy a férfi mit is akar, és ettől a tudattól még haragosabb lett. Undorodott tőle, hogy mivé is vált az ember a Vég óta. Vadállatokká lettünk – gondolta. Hát nem tudjuk megőrizni a méltóságunkat? Vagy megfutamodunk az élettől és gyáva módon a halálba menekülünk, vagy visszafejlődünk a civilizáció lépcsőjén, ha élni akarunk? Tényleg nincs más választás?

Mr. Chicago jól tudta a választ, hiszen pontosan a válasz miatt élt magányosan. Emberi méltósággal élni és túlélni ebben a halott világban – ez az a szinte járhatatlan út, amit ő a Vég óta követett. Ahogy végigtekintett ezen az elkorcsosult családon, nem érzett egyebet, mint szánalmat. Szánalmat, és mélységes megvetést az egész emberiség iránt.

Akár egy sebzett vadállat, Mr. Chicago úgy üvöltött fel a romvárosban. Teljes tüdejéből kiáltott, teljes torkaszakadtából, mintha abban reménykedne, hogy átszelheti az egész világot körülölelő némaságot. Miután újból körbetekintett, az elvadult család riadtan hátrált el tőle, hogy visszabújjanak az otthonokul szolgáló kőodúba.

**

A vándor még mindig fujtatott, miközben megközelítette a romváros központjául szolgáló építményt. Úgy döntött, nem öli meg az itt lakókat, de ha valamelyikük újra a közelébe merészkedik, brutális módon fogja kivégezni az egész családot, ártatlan kislány ide vagy oda.

A kör alakú épület valaha templomként funkcionálhatott. Mr. Chicago emlékezett rá, hogy a régi világban sok különböző istenben hittek az emberek, és kíváncsi volt, vajon melyik hatalom lehet olyan erőteljes még a Vég után is, hogy magához szólítsa őt. Soha nem volt igazán hívő ember, és a Vég után még azt a kevéske hitét is elveszítette, most mégis érdeklődve járta körbe a leomlott falak között magasodó oltárt. Óvatosan lépkedett, mintha akaratlanul is attól félne, hogy felébreszt valamilyen ősi erőt.

Úgy tűnt, az oltár egy kört formáz, melynek közepéből emelkedett ki egy karcsú, csiszolt kövekből emelt oszlop. Mr. Chicago körbenézett, de semmi érdekeset nem látott. Ez a néhány egymásra pakolt kődarab vonzotta volna olyan erősen? A vándor fintorogva odalépett a körhöz és megérintette az oszlopot.

Legnagyobb döbbenetére az ujjai nyomán jelek villantak fel az oltáron. Kék lánggal lobbantak fel, majd szinte azonnal ki is hunytak, amint a férfi ijedten elkapta onnan a kezét; mintha semmi sem történt volna, a kövek ismét ugyanolyan hétköznapinak látszottak, mint első ránézésre. Mr. Chicago szíve a torkában dobogott. Nem is emlékezett rá, mikor érzett utoljára izgalmat az életében. Tétova mozdulattal nyúlt ismét az oltár felé, és újra megérintette. A kék jelek megint felvillantak, ezúttal végigfutva az egész oszlopon, majd kék lángcsóva lobbant fel az oltár kőköre nyomán is; végül pedig minden kialudt.

Mr. Chicago döbbenten nézett körbe. Semmi nem mozdult. A világ némaságában egyedül a saját szívverését hallotta, ahogyan az a fülében kalapál, miközben a forró vér zubog a koponyájában. Néhány pillanatig egyhelyben állt, várva, hogy történjen valami – ám semmi nem történt.

**

Mr. Chicago a gondolataiba mélyedve sétált kifelé a napfényben úszó romok közül. Zajt hallott a háta mögül, így villámgyorsan megperdült. Az elvadult külsejű fiatal lányt pillantotta meg, amint előbújt az egyik szikla árnyékából. A vándor végigpásztázta a környező romokat, hátha a férfiak is itt ólálkodnak valahol, de senkit nem látott. A lány megállt és őt figyelte. Néhány pillanatig szótlanul nézték egymást, végül Mr. Chicago sarkon fordult és kisétált a városból. Ahogy kilépett a romok közül, halk suttogásra lett figyelmes. Harcra készen tekintett körbe, ám mozgást sehol sem látott. Visszapillantott a romokra, de a lánynak is nyoma veszett. Néhány tétova lépést tett visszafelé, mire a suttogás elhalt. Érdekes – gondolta, majd ismét megindult előre. A suttogás újrakezdődött. Néhány pillanatba beletelt, mire rádöbbent, hogy csupán a fejében hallja a hangokat.

- Nagyon érdekes – suttogta maga elé, amikor rájött, hogy pontosan meg tudja állapítani, melyik irányból érkeznek hozzá az érthetetlen nyelvű szavak. Úgy érezte, mintha közvetlenül a fülébe suttognának, ugyanakkor rettenetes messzeségből. Jobb ötlete nem lévén, követni kezdte őket.

**

A férfiban hamar tudatosult, hogy amiket eddig hegyeknek hitt, csupán dombocskáknak számítottak az előtte magasodó csúcsokhoz képest. Amerre csak ellátott, egy óriási, masszív hegylánc állta az útját; egy hatalmas, hágókkal szabadalt hegyvonulat. Tudta, hogy át kell kelnie rajta, így vállat vonva neki is vágott. Nem látta értelmét a várakozásnak vagy a lelki készülődésnek; ha hegyet kell másznia, akkor bizony hegyet fog mászni. A fejében suttogó hangok vezették tovább.

Ahogy egyre feljebb ért a hegygerincen, a hangok egyre inkább halkulni kezdtek, Mr. Chicagonak ez azonban egy cseppet sem tetszett. Nagyon jól tudta, hogy a célja még rettenetesen messze van, és a suttogások nélkül hamar eltévedhet idefent. Amikor aztán a hangok szinte teljesen elhaltak, a férfi tényleg aggódni kezdett, ám ahogy ez tudatosult benne, azonnal megtorpant. Ugyan miért aggódik? Attól fél talán, hogy eltéved a hegyekben? Na és aztán?

Mr. Chicago megfontolt léptekkel kiült egy közeli sziklaszirtre, és onnan tekintett körbe a hegyek égig érő világán. Alatta feneketlennek tűnő mélység terült el, és a Vég óta először fordult meg a fejében, hogy mennyivel egyszerűbb volna, ha véget vetne ennek az egésznek. Azóta, hogy Európába érkezett, szinte mindig zsongott valami a fejében – először az a furcsa, hívogató hang, most pedig a suttogások – ami elnyomta a saját gondolatait, ám idefent úgy érezte, mintha az elméje kitisztulna. A suttogást már alig hallotta – most a saját gondolatai zakatoltak. A Vég óta először vette komolyan fontolóra az öngyilkosság gondolatát, és ennek szinte nevetségesen paradox okai voltak: az, hogy aggódni kezdett valami miatt, egyben azt is jelentette, hogy lelkében újra feltámadtak az emberi érzések, de ez a felismerés Mr. Chicagoban az életöröm helyett sokkal inkább a halál iránti vágyat fokozta.

**

Méltósággal élni és túlélni – ez a gondolat zsongott a fejében, miközben egyre csak a napfényben pompázó hegycsúcsokat vizslatta. A zord, kopár hegység látványa ámulattal töltötte el. Amikor Bunderasszal megérkeztek, Mr. Chicago úgy gondolta, Európánál aligha létezik visszataszítóbb látvány a földön, hiszen a napfény, amely alapvetően az életet szolgálta a Vég előtt, ebben a halott világban az elmúlást borította örök fényességbe. Odahaza legalább illik a sötétség a hangulathoz – gondolta.

Ám most, a hegyeket szemlélve ez az érzése elmúlt. Csodálattal töltötte el a látvány, hogy a rideg sziklaszirteket és csúcsokat mennyire hidegen hagyják a világ történései. Ők itt álltak rezzenetlenül már akkor is, amikor az a rég elfeledett nép a romvárost emelte, és itt fognak állni akkor is, ha újraélesztik a természetet, sőt akkor is, ha netán az egész emberiség kipusztul. Méltóság – gondolta Mr. Chicago. Akárcsak a hegyek, akik az öröklét egy szikráját hordozzák magukban, függetlenül attól, hogy mi történik a világban – úgy ő sem adhatja fel az életét.

- A halálban nincs semmi nemes – suttogta a hegyeknek. – Méltósággal nem lehet meghalni. Méltósággal csak élni lehet.

**

Mr. Chicago álmai zavarosak voltak. Egy ismeretlen arcú férfiról álmodott, aki minduntalan elfutott előle, akárhányszor is érte utol. A vörös hajú idegen végül egy barlangba menekült, ahol Mr. Chicago sarokba szoríthatta, ám amikor behatolt a barlangba, hirtelen Sugárt pillantotta meg, ahogy meztelen testtel és tárt karokkal várja a vörös férfi érkezését. Amíg ő döbbenten állt, az idegen előkapta pisztolyát és fejbe lőtte üldözőjét, majd – miközben Mr. Chicago haldokolva feküdt a barlang kövén – durva mozdulatokkal magáévá tette a lányt, Sugár szikrázó kék szemei pedig csillogtak a gyönyörtől.

Mr. Chicago üvöltve riadt fel álmából, majd a saját kiáltása mellett egy másikat is hallott. Zihálva oldalra pillantott, és egy szőke hajzatú és szakállú férfit pillantott meg, amint gyanakvóan méregeti őt. Miután tudatosult benne, hogy csak álom volt, Mr. Chicago nyögve terült el újra a köpenyén, amelyet ágyként terített a durva sziklákra. Egy cseppet sem zavartatta magát a jövevény miatt, hiszen ha bántani akarná, azt álmában is megtehette volna.

A szőke férfi közelebb lépett hozzá, Mr. Chicago pedig érdeklődve figyelte mit akarhat. A külseje legalább olyan durvának tűnt, mint a romvárosban élő családé, ám a tekintetében inkább kíváncsiságot látott, mint erőszakot. A férfi még közelebb ment a vándorhoz, majd kezét felemelve, óvatosan a vállára tette a kezét. Mr. Chicago kérdőn húzta fel a szemöldökét, mire a hegylakó elmosolyodott, majd fejével intett az egyik hegyi ösvény felé, és a férfi vállát elengedve el is indult arra. Néhány lépés után várakozóan tekintett hátra Mr. Chicagora. A vándor bólintott, felvette a földről a köpenyét és követte őt.

**

A hegylakó egy barlangba vezette őt. Mr. Chicagonak felrémlett az álma, és remegő gyomorral lépett be az odúba, félig-meddig meggyőződve róla, hogy odabent Sugár fogja várni őket.

A lány helyett azonban egy komplett nappalit talált. A falra volt szerelve egy nagyképernyős plazma tévé, előtte pedig egy fiókos étkezőasztal, körülötte hat székkel. Az egyik sarokban egy kényelmesnek tűnő fotel ült, a falhoz tolva egy könyvespolc, rajta rengeteg könyvvel, egy másik sarokban pedig egy fémhordó foglalt helyet. A szőke férfi a hordóhoz lépett, Mr. Chicago pedig álmélkodva vette ismét szemügyre a berendezést. A tévé természetesen nem működött, ám a jelenléte nagyban hozzájárult ahhoz, hogy egy régi világbeli szobát képzelhessenek a barlang belsejébe.

A hegylakó egy méretes combot húzott elő a hordóból, Mr. Chicagonak pedig elkerekedett a szeme a csodálkozástól, hiszen a comb minden bizonnyal állattól származott. A szőke férfi elégedetten figyelte vendége arckifejezését, majd a combot az asztalra téve lecsatolta az övéről a kését, és elkezdte felvágni a húst. Mr. Chicago ámultan lépett oda a hordóhoz, amely színültig volt valamilyen folyadékkal. Beledugta az egyik ujját, majd megnyalta. Sós – állapította meg. Tartósította, bár nem mintha a Vég óta bármi is meg tudna romlani – fintorgott magában a férfi. Vajon miért tette?

Újra az asztal felé fordult, ahol már két tányéron pihent a felvágott hús, sőt két pohár is helyet foglalt a tányérok mellett, amelyekbe a hegylakó éppen vörös színű italt töltött a kezében lévő palackból. Mr. Chicago tekintete megakadt az üvegen; bor volt benne.

A szőke férfi ezután helyet foglalt az egyik széken, majd várakozón tekintett vendégére. Mr. Chicago, letaglózva a meglepetéstől, először csak meredten nézett, majd lassan megindult az asztal felé és ő is leült. A tányér mellett evőeszközök is voltak. A hegylakó mosolyogva bólintott, és nekiláttak az étkezésnek.

**

Mr. Chicago a gondolataiba mélyedve sétált egy hegyi ösvényen. A suttogások újra erősödni kezdtek, ám a gondolatainak kavargása szinte teljesen elnyomta őket. Európa egyre több meglepetéssel szolgált, és hol van még a vége?

Az út mentén nyíló bokrok között Mr. Chicago tekintete megakadt a kilátáson, néhány száz méter múlva pedig egy kiálló szirtre lépett, hogy jobban szemügyre vehesse a tájat. A napfényben úszó völgy látványa elkápráztatta, még az elsárgult levelek és az elszáradt növényzet sem tudta elrontani az élményt. Mr. Chicago behunyta a szemét.

Elképzelte, hogy a hegyi szellő megremegteti az ágakat. Lelki szemei előtt látta a madarakat repülni az égen, érezni vélte a virágok illatát és hallotta a tücskök ciripelését. Gondolati energiáival igyekezett belekapaszkodni ebbe a képbe, mígnem teljesen valósnak érezte. Tudta, elhitte, hogy ez a valóság, és a halott világ valójában nem is halott. Tudta, hogy ha kinyitja a szemét, az érzés nem fog elmúlni, bizonyítva: a világ igenis él és mozog.

Mr. Chicago mosolyogva nyitotta ki a szemét és tekintett körbe. A világ süket csendje ölelte körül, egyedül csak az egyre erősödő suttogás törte meg a némaságot. Elgondolkozva folytatta az útját.

utazás thriller elvont Mr Chicago

Szólj hozzá