Mr. Chicago - 6. fejezet: Vérerdő

A Vérerdőben homály uralkodott, és nevéhez méltóan fémes vér szaga terjengett a kiszáradt fakérgek között. Mr. Chicago a lelkére telepedő, egyre növekvő szorongást érzett: félt.

Tudta, hogy ha belép a rengetegbe, talán sosem jön ki onnan. A Vörös Bányásztól jogosan rettegtek az emberek Európa-szerte, hiszen ő volt az a férfi – bár ki tudja, azóta miféle lény válhatott belőle – aki életben tudott maradni a Vérerdőben, és otthonaként tekinthetett a komor fák sokaságára.

A Vérerdő nem volt más, mint az emberiség kollektív tudatalattijának tárháza. A Vég után mindaz a dolog, amitől egy valaha is élt ember rettegett, életre kelt, és a Vérerdőben létezve a valóság lidércnyomásává vált. A lombok olyan sűrűre nőttek, hogy hiába sárgultak meg a rajtuk lévő levelek, az elszáradt ágak sokasága így is megszűrte az örökösen sütő nap fényét. A Vérerdő belseje komor szürkeségben úszott, és valahonnan a mélyből éles sikítás hangzott fel, ami aztán sokáig visszhangzott a világ üres csöndjében. Mr. Chicago szíve a halántékában lüktetett. Korábban úgy hitte, hogy a halált követő Semmitől fél a legjobban, ám amikor tudatosult benne, hogy a Vérerdőben találkozhat a legmélyebb és legsötétebb gondolataival, melyek lélegző lényekként rávethetik magukat a fák közül, a vándor torkát a jeges rémület kezdte el mardosni.

Az erdő hívta magához. A komor üresség, amely a Vég óta uralta a lelkét, egyszerre megtelt érzelmekkel, és szomorú emlékek hada öntött el az elméjét. Egy könnycsepp gördült végig a vándor arcán miközben belépett a rengetegbe.

**

Mr. Chicago óvatosan lépkedett a száraz fák között. A talaj mentén köd kavargott, bár a férfinak fogalma sem volt róla, hogyan lehetséges ez, hiszen a Vég után az összes természeti erő megszűnt létezni. Ezek szerint a Vérerdőnek nem számít, hogy mi az, ami lehetséges, és mi az, ami nem – fintorgott a férfi. Igazán bizalomgerjesztő információ.

Halálos csönd honolt az erdőben. Mr. Chicagot ez zavarta a legjobban. A Vérerdő csöndje nem az a fajta sivár némaság volt, ami a Vég óta a világot uralta. Ez a csend nyomasztó volt. Nem az üresség csöndje volt ez, sokkal inkább a feszült várakozásé.

A fák között halottak hevertek. A tetemek már bomlásnak indultak, így a rothadó hús és a máig frissen maradt vér együttes bűze a köddel elegyedve kavargott a levegőben. A Vég után a Vérerdő az öngyilkosok közkedvelt helyévé vált – az olyan gyáváké, akiknek nem volt bátorságuk önnön kezükkel véget vetni az életüknek, így inkább az erdő lényeire bízták a piszkos munkát. Voltak, akiket az ágakra akasztottak fel, voltak, akiknek ültükben letépték a fejüket, mások pedig kizsigerelve feküdtek a szürke ködfátyolban. Ahogy Mr. Chicago óvatos léptekkel haladt el közöttük, észre sem vette, hogy a bevérzett, vagy éppen kocsányokon lógó szemek mind őt figyelik.

**

A férfi fülét halk zokogás hangja ütötte meg. Úgy tíz méterre tőle az egyik fa tövében egy kislány kuporgott, aki rázkódott a sírás rátörő hullámaitól. Mr. Chicago óvatosan közelítette meg őt, várva, hogy mikor próbálja megtámadni. Tudta, hogy ezen a helyen nem bízhat semmiben és senkiben. A köd furcsán kavargott a gyermek körül.

A lány alig öt éves lehetett. Bizonyára meghallotta a közeledő lépteket, de nem fordult feléje. Fejét a térdei közé hajtva, kezeivel a lábait átkulcsolva ült, és egyre csak sírt. Mr. Chicago sejtette, hogy ez valami trükk lehet, így néhány lépésnyire megállt tőle, ám ekkor eszébe jutott a sikoly, amit korábban hallott. Lehet, hogy mások is bejöttek az erdőbe?

- Semmi baj – guggolt le a lány mellé, egyik kezét óvatosan a vállára téve.

A gyermek ijedten húzódott el tőle.

- Apa – zokogta, kezével igyekezve megtörölni az orrát és az arcát.

A vándor sóhajtva tekintett körbe a száraz kérgű fák sokaságán. Az apja bárhol lehet, de a legvalószínűbb, hogy már halott. Mr. Chicago úgy döntött, kivezeti a gyereket az erdőből, aztán visszajön – végül is nem siet sehova.

Visszafordult a lány felé, aki a legnagyobb döbbenetére már ott ácsorgott közvetlenül mellette. A szemei tágra nyílva és hófehéren meredtek a guggoló férfira. Mielőtt a vándor bármit reagálhatott volna, a kislány kitátotta a száját, amelyben kér sorban feküdtek a tűhegyes fogak, majd egy éles hangú sikoltás hagyta el a torkát. Mr. Chicago a meglepetéstől hanyatt esett, a köd felkavarodott körülötte. Harcra készen nézett újból körbe, ám a kislány eltűnt.

**

Mr. Chicago a tetemeket kerülgetve haladt tovább az erdő belsejébe. Feje fölött akasztott emberek himbálóztak kitört nyakkal, vagy éppen ellilult fejjel. Úgy tűnt, ahogy beljebb kerül a Vérerdőben, úgy lesznek egyre gyakoribbak az ágakról lógó halottak, és ritkulnak meg a talajon fekvők. A vándor elgondolkozott ennek a miértjén, de nem sokáig agyalhatott, mert nem messze tőle egy női sziluettet pillantott meg, amint két fa között mereven ácsorog. Megtehette volna, hogy irányt változtatva megpróbálja megkerülni, ám biztos volt benne, hogy ismét belefutna a nőbe, hiszen azonnal megismerte az alakot: az édesanyja várt rá. Mr. Chicago rosszat sejtve egyenesen a jelenés felé tartott, így nem is vette észre, hogy a háta mögött egy kopasz, teljesen csupasz férfi őt figyeli.

**

Először egy szellemkislány, most meg az anyja emléke. Ez egyre jobb – morgott magában a vándor, ahogy megközelítette a nőt.

- Anya? – kérdezte óvatosan, noha pontosan tudta, hogy ez az erdő újabb kegyetlen játéka.

A nő mosolyogva bólintott.

- Valami fontosat kell mondanom neked – suttogta. – Gyere közelebb.

A férfi majdnem felröhögött. Olcsó trükk. A kislány ravasz csapdája után okosabb próbálkozásra számított, így a helyén maradt és az anyja arcát fürkészte.

- Én nem vagyok szellem.

- Mi más lennél?

- Egy emlék – suttogta a jelenés. Mr. Chicago figyelmét nem kerülte el, hogy a köd félrehúzódott tőlük, és az anyja szavaira egy lüktetés vonult rajta végig. A Vérerdőt uraló feszült csönd mintha még nyomasztóbbra változott volna. Akár egy régi világbeli vihar előtt – gondolta a férfi.

- És mire akarsz emlékeztetni?

A nő hallgatott. A némaság pattanásig feszült körülöttük.

- Mire kell emlékeznem?

Ekkor Mr. Chicago fejébe belehasított a fájdalom.

- A kínra – üvöltötte az anyja.

A kiáltás végigvisszhangzott az erdőn. A fák száraz ágai recsegtek, az elsárgult levelek ropogtak. A Vérerdőben fekvő holttestek megremegtek félelmükben, a köd pedig örvénylő kavargásnak indult.

A vándor a fejére szorította a kezét és térdre rogyott. Lehunyta a szemét, ám ekkor felrémlettek előtte a családja meggyilkolásának képei. Az édesanyja, az édesapja, és a két húga… mindegyiküket ő ölte meg.

- Hiszen ti kértétek! – kiáltotta túl a fejében lüktető fájdalmat a férfi, de a szemeit nem volt képes kinyitni.

- Emlékezz a fájdalomra! – visította az anyja emlékképe. A Vérerdő fái egymás után reccsentek meg az elszabaduló erőtől.

Mr. Chicago újra átélte a gyilkosságokat – ám ezúttal az áldozatok szemén keresztül. Érezte a kétségbeesésüket, amikor a legutolsó pillanatban vissza akarták vonni kérésüket, de már késő volt; érezte a fájdalmukat, ahogy végzett velük; érezte a félelmüket, miközben lassan elhagyta őket az élet. És végül, érezte, ahogyan ő, Mr. Chicago jóízűen csillapítja velük az éhségét. Ölni, hogy egyél, enni, hogy legyél – dúdolta a fejében a saját hangja, miközben lelki szemei előtt önmagát falta fel, és érezte a harapásai kíméletlen fájdalmát.

- Sajnálom! – üvöltötte a vándor. Az avarban feküdt és patakzottak a könnyei. – SAJNÁLOM!

**

A jelenés már régen eltűnt, és a köd ismét körülötte kavargott, ám Mr. Chicago továbbra sem volt képes fölkelni. Magzatpózban kuporgott a nedves avarban, orrát ismét megtöltötte az oszló halottak és kiontott vérük bűze, ő pedig egyre csak zokogott. A lelke – a Vég óta először – megtelt érzelmekkel: fájdalommal, sajnálattal, hiányérzettel; és mélységes, marcangoló bűntudattal mindenki iránt, akiknek a Vég óta eltelt időkben fájdalmat okozott. Szörnyeteg vagy – súgta az anyja hangja a fejében. A megbánás forró hullámokban lüktetett az elméjében. Szörnyeteg vagy! – sivította neki az édesanyja emléke.

A vándor reszketett a gyötrődéstől, amikor valaki finoman megérintette a vállát.

- Nincs semmi baj – mondta egy csilingelő hang.

A férfi fölnézett, és meg sem lepődött, amikor Sugár ragyogóan kék tekintetével találta szemben magát. Tudta, hogy ő sem lehet igazi, ám ebben a pillanatban ez egy cseppet sem érdekelte. Könnyes szemekkel ölelte át a nőt, aki pedig szorosan a karjaiba zárta őt.

- Szörnyeteg vagyok – súgta remegő hangon Mr. Chicago.

- A halottak senkit nem hibáztatnak – felelte Sugár. – Mindez egyedül a te fejedben történt.

- Te is csak a fejemben létezel, igaz?

Életvidám kacagás hallatszott.

- Ha nem lennék itt valójában, hogyan ölelhettelek volna meg?

- De…

- A Vérerdőben mindenki a saját lelkének lenyomatával szembesül – fojtotta belé a szót Sugár. – Vannak dolgok, mint az a kislány, amik a Vérerdő által valóra váltott emberi fantazmagóriák, de vannak olyanok is, amik csupán a saját gondolataid testetlen kivetülései. Őket csak te láthatod. Ilyen volt az édesanyád.

- Mi a különbség a kettő között?

- Az egyik valósággá vált fantázia. Ám a másik igazából nem létezik, csak a te fejedben.

A vándor lassan bólintott. Sugár az elsőhöz tartozik – gondolta – hiszen szilárd teste van. Egy valósággá vált emlék.

- Mi ez a hely?

- Kinek mi – villant meg ravaszul a kék szempár. – Valakinek csupán a tisztítótűz… másoknak viszont a pokol.

Mr. Chicago némán nézte őt. A hangja fenyegetően hangzott.

- Hogy érted…

- Megjártad a purgatóriumot, hála a bűntudatodnak – szakította félbe a nő. Sugár mosolya egyre szélesebb lett, míg végül torz vigyorgásba fordult. – De az nem volt valóság. Én viszont az vagyok – mondta, miközben lassan felegyenesedett – és a pokol is az lesz számodra!

Mielőtt a vándor bármit csinálhatott volna, egy láthatatlan erő nekilökte a legközelebbi fának, aminek indái körbecsavarták és foglyul ejtették őt.

- Tudod, hogy mi van a pokolban, ugye? – kérdezte gonoszul a nő. A tekintete továbbra is kéken szikrázott, ám többé nem az életerő lobogott benne, hanem a brutalitás. Mr. Chicago azonnal felismerte benne ezt az érzést.

- Te nem Sugár vagy.

A nő eszelősen felnevetett, és elengedte a füle mellett a kijelentést.

- Égj! – kiáltotta.

Hangjára lángra lobbant a fatörzs, amelyhez Mr. Chicago volt láncolva. A tűz forrón égette a bőrét. A vándor üvöltött a fájdalomtól.

- Hála a tested halhatatlanságának – vicsorgott a nő – addig fogsz kínok között égni, amíg végleg el nem porladsz! – mondta, majd hisztérikus nevetéssel sarkon fordult és otthagyta a férfit.

Mr. Chicago veszett állat módjára vergődött, ám az indák nem akarták elengedni. A ruhái leégtek róla, a haja és a bőre lángra kapott. A forró lángnyelvek elképzelhetetlen fájdalommal kínozták őt. A vándor összeszorította a fogait. Ez még mindig a purgatórium – gondolta, és amilyen erősen csak tudta, lehunyta a szemét. Néhány másodpercig szorította a szemhéját, majd hirtelen felnyitotta.

szellem thriller elvont Mr Chicago

Szólj hozzá