A sötétség pszichológiája

Avagy miért van szükség a borzongató/elborult művekre

„Who isn’t depressed, you know?” – válaszolt kérdéssel Marilyn Manson, amikor az egyik műsorban azt vágták a fejéhez, hogy depresszióban tartja a zenéit hallgató fiatalokat. Számomra egyértelmű ennek az egyszerű félmondatnak a jelentése, ám sokaknak nem tűnhet teljes értékű válasznak, ezért úgy döntöttem, megpróbálom kifejteni a dolgot. (Az alábbi eszmefuttatás főként a sötétebb hangulatú művek terápiás hatásáról szól, nem térek ki külön a művészetek fogyasztásának jótékony hatásaira, mert ez ezeknél a műveknél is ugyanúgy alapvető, mint bármilyen más témájúaknál.)

Mindenkiben van sötétség. Mindenkinek vannak olyan beteg gondolatai, amiket igyekszik takargatni, néha még saját maga számára is, nemhogy mások elől. Megpróbálja elzárni őket, betemetni az agya egy rejtett szegletébe, hogy ne bélyegezzék meg – hiszen valljuk be, mindenki arra vágyik, hogy az emberek megértsék és elfogadják őt. Senki nem akar kitaszított lenni.

A társadalmat a normák, az általánosan elfogadott konvenciók tartják össze, e nélkül nem is lenne értelmezhető a társadalom fogalma. Aki pedig nem tartja magát egynéhány ilyesfajta íratlan szabályhoz, azt egyszerűen kinézik maguk közül. Éppen ezért sok ember egyedül marad a sötét gondolataival – amiket kiválthatott bármilyen trauma, nem kell ehhez elmebetegnek lenni –, mert a megaláztatástól félve nem meri megosztani másokkal. Azonban ezek a gondolatok nem temethetőek el igazán; az éjszaka sötétjében, a magányos órákban új erőre kapnak, és lázadozva kelnek ki a gazdájuk által nekik ásott sírból, hogy sokkal erőszakosabban vethessék rá magukat az ember elméjére, mint amilyenek akkor voltak, amikor felbukkantak.

Mi, akik a sötét és elvont témákban alkotunk, és közzé is tesszük a végeredményt, mindezzel felvállaljuk azt is, hogy az emberek rájöhetnek: akik ilyen művek kiagyalására és létrehozására képesek, tuti nem normálisak. Nos, valóban nem. Ugyanis ezek a témák nem mindig összeegyeztethetőek az általánosan elfogadott gondolkozásmóddal – ergo ebben a kontextusban valóban nem normálisak. A normalitás egy társadalmanként változó jelentésű fogalom.

De menjünk is tovább: miért jó ez? Miért szükséges az ilyesfajta művek létrehozása? Nekünk alkotóknak azért, mert így szembenézhetünk a bennünk lakozó sötétséggel. Ahelyett, hogy eltemetnénk, a fantázia segítségével felhasználjuk őket, és létrehozunk belőlük valamit. Egy történetet, egy verset, egy festményt. Akármit is, a lényeg, hogy takargatás helyett szembenézünk a démonainkkal, és nem mellesleg izgalmas és új műveket teremthetünk általuk. A fényre tesszük őket, ahol újra meg újra rájuk tudunk csodálkozni: ez bizony nem félelmetes. Nem takargatnivaló, csupán más, mint a megszokott. És itt csöndben megjegyezném, hogy a társadalmi fejlődéseket hozó változások mindig a deviánsoknak köszönhetőek, akik fogták magukat, és egyszer csak felrúgták az addigi normákat.

Na, és miért jó mindez a művészetet fogyasztóknak? Nos, úgy hiszem elsősorban pontosan azért, mert más, mint amihez hozzá van szokva. Így vagy úgy, de mindenki szereti az újat, szeret kimozdulni a komfortzónájából. Kétfajta ember van: az egyiket vonzzák a sötét témájú művek, a másikat pedig taszítják. Középút nem igazán van. Utóbbiak azok, akik igyekeznek minél mélyebbre ásni a bennük rejlő sötétséget, és félnek az ilyen alkotásoktól, mert ez folyvást emlékeztetheti őket a saját démonaikra. Ezzel nincs probléma, ez az ő döntésük, de azért lássuk be: attól, hogy valamiről nem akarunk tudomást venni, még ott van. Az előbbi csoport, akiket viszont érdekelnek az elvont, elborult művek; ők azok, akik szeretnének végre leszámolni a félelmeikkel. És igenis, ebben segítségükre tudnak lenni a mi alkotásaink, ugyanis menekülés helyett inkább bele tudják vetni magukat a sötétségbe. Néhányan azt mondják, hogy pontosan ez az, ami depresszióhoz, és ne adj’ isten öngyilkossághoz vezethet, de szerintem ez nem így van. Közel sem.

A folyamatos menekülés, a démonok takargatása, a megbélyegzéstől való mindennapos félelem – EZ az, ami a depressziót okozza. Ám aki hajlandó elmerülni ezekben a témákban, aki képes szembenézni a sötét gondolataival, annak nagyobb az esélye arra, hogy végül elmúlik a szorongása. Miért? Mert amiben elmerülünk, abból képesek vagyunk kiemelkedni is. És végül talán arra is ráébredhetünk, hogy nincs is mitől félni odalent a sötétben. Az talán tényleg egy másik világ, de miután megismertük, többé nem ijesztő. Nem a sötétségtől félsz, hanem az ismeretlentől, amit rejt – szokták mondani.

Végezetül hadd jegyezzem meg: nem csinálok úgy, mintha pszichológus lennék, mert nem vagyok az. Tisztában vagyok vele, hogy vannak nagyon komoly lelki betegségek, amiken nem fog segíteni a sötét művek fogyasztása. Nem véletlenül vannak szakemberek, úgyhogy akiknek komoly problémáik vannak, bátran keressék fel őket. Segítséget kérni nem szégyen. A sarokban ülni kukával a fejeden és az ereidet vagdosni; na, az szégyen.

Ismétlem, én nem vagyok pszichológus, ám azt továbbra is állítom, hogy a menekülés semmire nem megoldás. Ha valamit takargatni próbálunk, ideig-óráig ugyan sikerülhet, de végül, előbb vagy utóbb biztosan el fog hatalmasodni rajtunk, és akkor már valószínűleg késő lesz. Ahogy már említettem: mindenkinek vannak ilyen-olyan lelki problémáik. Ez a mai modern társadalom velejárója. Ám szembe kell néznünk ezekkel a belső démonokkal, meg kell ismernünk őket, hogy kordában tarthassuk. A sötét alkotások pedig ebben a megismerésben nyújthatnak segítséget. Mi felhozzuk őket a fényre, hogy közelebbről is megvizsgálhasd, majd mindezek alapján levonhasd a konklúziót: bizony, nekünk is vannak démonaink, és hidd el, hogy nem vagy egyedül.

Who isn’t depressed, you know?

élet filozófia sötétség művészetek elvont

Szólj hozzá