1916. december 7.

Talán eljött az ideje, hogy én is lejegyezzem, amiket megéltem. Hátha egyszer valakinek fontos lesz. A háború tombol, nem tudom meddig bírjuk még. Sok harcban vettünk már részt, és én Isten kegyelméből még életben vagyok. Jelenleg Erdélyben állomásozunk a gyalogoshadosztállyal. Mit is írhatnék most? Erdély gyönyörű hely, és meg kell védenünk a románoktól. Félek, hogy ha kudarcot vallunk, ez a szépséges táj egyszer idegen kezekbe kerülhet.

1916. december 12.

Kisebb összecsapások történtek az elmúlt napokban, de sebesült egyik oldalon sem lett. Ámen! A hó esni kezdett, az idő egyre hidegebb. Szerencsére vannak meleg ruháink, és hálát adok az égnek amiért nem északabbra vagyunk, a szovjetek ellen. Az idegeinket így is kezdi felőrölni a háború. Hamarosan karácsony, és remélem, hogy az otthoniakkal minden rendben van. Ma éjjel én leszek az őrszem, és bár nem most kezdtem a hadviselést, mégis imádkozom, hogy az ég adjon erőt jól teljesíteni a feladatomat.

1916. december 13.

Nemsokára alszom egy keveset, de előbb még papírra vetem ami történt. Az éjjel csendesen kezdődött, a hó nagy szemekben szállingózott. Azt hittem, semmi nem fog történni. A sors viszont máshogy döntött. Úgy éjféltájban észrevettem a távolból egy mozgó alakot. A sűrű hóesésben nem láttam tisztán, először úgy gondoltam, hogy valami állat. Mindenesetre azonban felkészültem, és az éjjel csendjében hangosan kattant a fegyverem amint a kezembe véve élesítettem. Leguggoltam a hosszan húzódó fakerítés mögé, a puskámat rátámasztottam az alsó fokára és célba véve az árnyat, vártam. Lassan kezdett kibontakozni a messzeségből, és egy román egyenruhát véltem felfedezni benne. Lassan közelített, a fegyverét a kezében tartva. A szívem egyre hevesebben dobogott. Egyedül van? Vagy talán a társai elbújva figyelnek valahol? Gyorsan körbenéztem, de sehol nem láttam mozgást. Újból célba vettem a katonát, és lőttem. Az egyetlen lövés ágyúdörgésként ordított az éjszakában. A román elejtette fegyverét, majd térdre esett, végül arccal előre elterült a hóban. Nem mozdultam el, tekintetem cikázott mindenfelé. Ám sehol nem láttam több mozgást, golyók sem repültek felém, csak a hó esett, valamelyest enyhébben, mint pár perce. Mögöttem siető léptek zaja ütötte meg a fülemet. Hátrapillantottam, Laci volt az.

- Mi történt? – kérdezte halkan, miközben mellém guggolt és a tájat fürkészte.

- Egy román. Lelőttem – mutattam a halott felé.

- Egyedül volt? – értetlenkedett, miközben én lassan felálltam.

- Igen. Úgyhogy most fedezz, hátha vannak még. Idehozom.

Barátom csak bólintott, majd elfoglalta ugyanazt az állást, amiből én álltam fel. Fegyveremet a kezemben tartva átléptem a kerítést, majd magabiztosnak tűnő léptekkel elindultam a halott felé. A hó hangosan ropogott a csizmám alatt. A szívem a torkomban dobogott, tudtam, hogy bármelyik pillanatban eltalálhat egy jól célzott lövedék. A távolság amit meg kellett tennem, nem lehetett több harminc méternél, de ilyen félelmet még a csaták közben sem éreztem. Olyankor az ember nem gondolkozik, csak teljesíti a parancsot. De itt és most könnyű célpontnak éreztem magam egy esetleges rejtőzködő ellenség számára. Odaértem a románhoz, majd fegyveremet a hátamra csapva vonszolni kezdtem visszafelé. Jól céloztam, majdnem a szívét érte a lövedék. Úgy félúton egy golyó süvített el nem messze a fejemtől. A szemem tágra nyílt, a levegőt kapkodtam, de folytattam utamat. A golyó ugyanis Lacitól származott. Gondoltam, nem nézek hátra, majd ő biztosít ha baj van. Visszaérve a kerítéshez letettem a románt, és újból a kezembe véve a puskámat, hátra néztem. Nem láttam semmit.

- Elnézést – állt fel Laci. – Remegett a kezem, és véletlenül sült el a fegyver.

Némán bólintottam, és szinte tudomást sem vettem róla, hogy a legjobb barátom majdnem fejbe lőtt. De nem szóltam egy szót se, mert tudtam, hogy kezd az agyára menni a háború. Folyamatosan remegett, a végtagjai néha maguktól rángtak egyet-egyet. Ez Gorlice óta van így, ahol a szeme láttára halt meg a bátyja. Laci visszament a táborba, én pedig folytattam a dolgomat. Az éjszaka további része eseménytelen volt. Csak a néma hóesés és a lelőtt román voltak a társaim.

1916. december 24.

Boldog karácsonyt! Ezt hallottam ma este mindenkitől, és én is jó párszor viszonoztam. Ezen az éjszakán született a Megváltó, és én ma hozzá fogok imádkozni, hogy óvja meg az otthoniakat, és a gyermekemet aki nemrégen született. Sajnos még sosem láttam őt. A Mindenható Istenhez is fohászkodni fogok, hogy vigyázzon rám és a bajtársaimra és minden magyarra. Remélem megérem, hogy valaha a kezembe vegyem a fiamat, hogy újra megcsókolhassam az én szeretett feleségemet, és hogy újra átölelhessem drága szüleimet. Ha pedig meg kell halnom, csak azt remélem, hogy jó szolgálatot tettem a Hazámnak. Remélem valamennyire én is hozzájárultam ahhoz, hogy győztesen kerüljünk ki ebből a borzalomból.

1917. január 1.

Új év, új remény, hogy a háborúnak idén talán vége. Ismét tűzharcok voltak a helyi román csapatokkal. Ezúttal sajnos emberveszteség is történt. Négy bátor bajtársunk esett el. Imádkozni fogok a lelki üdvözülésükért. Nem tudom pontosan, hogy az ellenség hány embert vesztett, de biztosan nem egyet. Laci megsérült, a combját érte egy golyó. Nem súlyos a seb, de igen rosszul tűri. Folyton arról beszél, hogy meg fog halni. Persze mindannyiónk fejében ez jár, de nem beszélünk róla. Remélem hamarosan véget ér a vérengzés. A Monarchia egyre gyengül, nem fogjuk sokáig bírni. Az én lelki erőm is fogytán van. Az egyetlen ami még tartja bennem az erőt, hogy túl akarom élni és végre hazamehessek a családomhoz.

1917. január 2.

Aggasztó hírek érkeztek Laci számára. Az édesapja meghalt. Azt hiszem kezdi teljesen elveszíteni a józanságát. Lábra még nem állhatna, de folyton felkel és sétálni próbál. Persze néhány lépés után összeesik. Zavarodottan beszél, mintha minden gondolatát ki akarná mondani. Attól félek, hogy a következő harcban ő lesz a legkönnyebb célpont.

1917. január 13.

Sajnos igazam lett. Laci volt az első és egyetlen aki a ma reggeli összecsapásban meghalt, legalábbis a mi részünkről. Kezdek igazán kétségbe esni. Elhunyt a legjobb barátom. Ő volt az első akivel összeismerkedtem a hadseregben, és nem egyszer segítettünk egymáson. Vajon véget ér valaha is a háború? Ma délután kaptuk a hírt, hogy nemsokára áthelyeznek minket. Még nem tudjuk hova. Istenem, adj erőt, hogy végig tudjam harcolni ezt a harcot! Ha egyszer hazajutok, csak a családomnak fogok élni, és semmi másnak. Ám most nem szabad, hogy elkalandozzak. Koncentrálnom kell, hogy teljesíthessem a parancsokat, és megvédjem a Hazámat. Az otthoniakért teszem. Minden magyarért.

1917. január 15.

Pár nap múlva indulunk. Azt hiszem én is kezdem elveszíteni a józan eszemet. Rájöttem, hogy egyáltalán nem sajnálom az embereket akiket megöltem. Három éve még szántam őket, bár tisztában voltam vele, hogy ellenség. Mégis valamennyire sajnáltam őket, hiszen ők is emberek voltak, családdal, feleséggel, gyerekkel. De amikor tegnap este visszagondoltam, rájöttem, hogy ma már semmit nem érzek ha megölök egy embert. Hát ezt teszi az emberrel a háború? Elveszítjük emberségünket, elveszítjük talán lelkünk jóságát is. Néhányan valósággal élvezik ha ölhetnek, és csak azért sajnálkoznak, mert az ellenség olyan hamar meghal, és nem láthatják szenvedni őket. Talán én is ilyen leszek? Talán ha túlélem a borzalmakat és végre otthon leszek, már nem az az ember leszek aki voltam? Félek. Félek attól, hogy ha meghalok, Isten a Nagy Háború alatti teljesítményemet nem a Haza és a Nemzetért való szolgálatnak tekinti majd, hanem egyszerű mészárlásnak. És akkor örökké a pokol tüzén fogok égni. A másik aggasztó gondolatom, hogy néha elgondolkozok rajta: vajon tényleg létezik Isten? Ha ezt szegény édesapám hallaná igazán nagyot kapnák tőle. Szó se róla, édesanyámtól is. És szó se róla, megérdemelném. De azok után amit láttam és átéltem azt hiszem joggal megkérdőjelezhetem a Mindenható létezését. Tényleg azt akarja, hogy ennyi ember haljon meg és szenvedjen a földön? Én úgy hiszem, hogy az Úr tenne valamit ez ellen. És mégis három éve irtjuk egymást kíméletlenül egyre fejlettebb fegyverekkel. Az égi közbenjárásnak nyoma sincs.

1917. január 16.

Borzasztó rémálmom volt. Laci hívott engem a sötétségből és azt mondta nemsokára találkozunk. A következő kép ahogyan a pokol bugyraiban süllyed egyre lejjebb és hívogat, biztosítva arról, hogy ott leszek vele. Izzadtságban úszva riadtam fel. Most, miközben ezt írom, visszaolvastam a tegnapi bejegyzésemet. Ezt én írtam volna? Megkérdőjeleztem a Mi Urunk létezését? Sajnos azt kell mondjam, igen. Tisztán emlékszek, hogy azokat a sorokat papírra vetettem. Hogy tehettem ilyet? Hogy kérdőjelezhettem meg Isten létezését, amikor az ő kegyelméből vagyok életben? Össze vagyok zavarodva. Állandó rettegésben élünk, bármikor rajtunk üthetnek váratlanul, bármikor bevethetik ellenünk a hírhedt mustárgázt, nekünk pedig nincs fegyverünk ellene. Meg fogok őrülni. Talán már el is kezdődött.

1917. január

Így hirtelen nem tudom hányadika van és milyen nap. Miután ezt leírom, sietek az őrhelyemre, mert ma éjjel én vagyok az őrszem. Hajnalban indulunk az új állomáshelyünkre. Elhagyjuk Erdélyt, ami sokáig az otthonunk volt. A románokat kiszorítottuk, és ránk most más feladatok várnak. Isten kegyelméből, talán hazatérek egyszer. Vagy ha mégsem, remélem tudják az otthoniak, hogy itt minden katona aki csak egy csepp vérét is hullatta vagy akárcsak egyszer elsütötte a fegyverét, az mind azért tette, hogy dicsőséget szerezzen édes Hazánknak. Ámen!

Az író megjegyzése:

Ez egy fiktív naplórészlet mely elképzelésem szerint az első világháborúban szolgáló 39. honvéd gyaloghadosztály egyik katonájának története, amit Erdélyben, az Úz-völgyben történő románok elleni állóharc közben vetett papírra. Célom nem a durrogó-puffogó háború bemutatása volt, sokkal inkább az a vívódás és lelki szorongás, mely naponta mardosta a bátor harcosokat, és amelybe rengetegen bele is őrültek. 1918. november 3-án az egész hadosztály olasz fogságba esett. Hogy e napló írója életben maradt-e addig, és túlélve a hadifogságot végül hazajött-e, azt az Olvasók ítéletére bízom.