Mi lesz...
hajh, mi lesz hogyha egyszer
összeomlik ez az egész rendszer
melyet emberiségnek nevezünk
és ami ma még az életünk.
Na, de mi lesz holnap?
Mi lesz ha tovatűnünk a pornak
és eggyé válunk vele,
mindezt örökre elfeledve.
Eltűnik minden, amiért ma harcoltunk;
amiért éltünk és meghaltunk.
Hová lesznek dalaim, ha eltűnök innen?
Mi lesz a sírokkal a temetőinkben?
Mi értelme bármit is tenni
ha végül úgyis elér az a nagy Semmi?
...
Hát ez lenne értelme a létnek?
Ezért vívnak háborúkat a vezérek,
hogy nemzetüket felemeljék,
majd évezredek múltán mindezt elfeledjék?

Hol van ma már az atlantiszi civilizáció?
Ki volt a húsvét-szigeti kőfaragó?
Kik emeltén Stonhenge fenségét,
és kik tanították rajzolni Peru népét?
Talán ránk is ez a sors vár,
és csak a meg nem tett dolgokért kár.
Hát legyen.
És én csak abban reménykedem,
hogy százezer év múltán,
ha egy sivár szikla ormán
durva állatbőr-ruhát viselő emberek
szemlélik a gazzal benőtt betondzsungeleket
melyek omladozva és ridegen festve
viszik hírünket több száznyi évezredbe
és azon tűnődnek, vajon mi lehetett itt,
milyen város, milyen emberek és milyen hit,
én csak azt remélem,
hogy a testemből növő gazkeveréken
leülnek megpihenni, és egy lágy szellő
mely a ragyogó napsütéssel jön elő
és végigsimít a zöldellő bolygón,
ezen az új életre kelt Földgolyón,
én csak azt remélem, hogy a szellővel
lelkemből egy darab is útra kel,
és hírét viszi világomnak,
és fülük talán meghallgat
egy lágy dallamot, mely arról susog,
hogy az élet több, mint az a sok dolog
amit hajkurászva úgy hiszed, hogy gazdag lehetsz,
pedig idővel mindent elveszíthetsz,
és el is fogsz, és téged is elfelednek,
és utolér a nagy Semmi.

Ezért üzenem a távoli jövőbe,
hogy szeress, légy boldog és ne bánkódj sose,
mert semmi nem tart örökké,
s a pillanat legyen ami lelkedet kitölté,
és élvezd az életet
és élj amíg teheted,
mert végül úgyis utolér a Semmi,
s ha ezzel megbánás nélkül tudsz szembenézni,
akkor lehetsz boldog igazán
és rájössz, hogy bármi is jön ezután,
nem számit.
Mert élsz: most, és itt.