Foszló árnykép romos tornyai ostromolják az éjjeli égboltot. Falain nem harsan csatakiáltás, bástyái omolva alusszák századokon átívelő álmaikat. Kastély volt valaha, nemesek lakhelye, pompás udvartartással és zenétől és kacagástól zengő díszvacsorákkal. Csontjai most kopár holdvilág fényét isszák. Tövében száraz cserjék ropognak az éjszakai szélben. Piacterén, hol egykor frissen ölt húst vagy épp sózott halat kiáltottak a kufárok, sakál somfordál csillagfénytől ázottan. Porladó macskakövek közt friss acat serken. Hálótermeiben nem sikkantanak többé úrhölgyek a gyönyörtől, s nem hull hamvas szüzek könnye önnön vérüktől ázott selyemlepedőjükre. Csend kong a komor folyosókon. Szálkás polcokon nyugvó vaskos kötetek őriznek ősi tudást, s foszlányokat hajdani álmodozók színektől lüktető fantazmagóriáiból. S kazamaták, elmúlásra ítélve, bennük jófajta óbor hordószámra, míg falaikból szörnyű kínvallatások emlékei áradnak. Ám ott, az egyik pinceablakból fény szűrődik az éjbe: lassan fogyó gyertyák lángját festi zöldre a míves üveg, s ha egy csavargó véletlenül arra járna, talán abszint ragyogásának hinné e túlvilági jelenést. Lehet, hogy a holtak mégsem nyugszanak békében?