Éjfélt ütött az ódon toronyóra,
s a temetőben egy fuvallat kelt útra,
hantról hantra ugrált, vígan szállt előre,
hogy a tölgyek lombjai is felnevettek tőle.

Lassan folyt a gyanta bús fenyők kérgén,
tűleveleken csillant meg ezüstös holdfény,
s ezernyi csillagkép varázsos fénye
ragyogott le a sötét, temetői éjbe.

Huhogás. Egy kuvik hangja pengeként szelte át
a sírkert komorságos bársonyát,
s a bagolyszárnyak puha susogása
lepelként borult a sivár némaságra.

Egy, csak egyetlen élő volt a holtak között,
aki egy friss hantra borulva hullatott könnyözönt
és félálomban zokogva, szinte maga is halottként
inkább érezte szellemnek magát jól, mint emberként.

Potyogtak sós könnyei a puha földrakásra,
amely volt menyasszonyának új ágya,
és vágyott ő is utána menni,
mintsem az életet egyedül végigszenvedni.

Ekkor történt, hogy az a lágy szellő
az árnyakból alakot öltve lépett elő
gyönyörű nőként, igéző szépséggel,
és buja gondolatokat keltő idomos testtel.

Míg az ifjú észre sem véve, egyre csak sírta bánatát,
addig a jelenés puha léptekkel suhant a gazon át,
majd az özvegy mögött pár lépésre megállva
e szavakat szólotta a szája:

"Ki vagy idegen, s mi dolgod itt?
Megzavarod az elhunytak nyugalmait,
és ha a bőgést tovább folytatod,
biz' isten, hogy kezeimtől leszel átkozott!

Ugyan, mit számít egyetlen nő,
hiszen milliókkal áldotta meg a teremtő
kicsiny földünket, hát válogass kedvedre,
és az öntözést hagyd csak az esőre."

Emberünk, szinte fel sem fogván a történteket,
ködös elmével adta a feleletet:
"Hogy ki vagyok? Ennek a hölgynek bús párja,
akinek ő volt élete koronája,

ki most itt fekszik, lenn a föld alatt,
kilehelte lelkét, s nekem a szívem megszakadt.
Itt vagyok hát, türelmesen várva a halálom,
hogy a mennyek kapujában ölelhessem újra a párom."

Miután ezt végigmondta, ismét a hantra borult,
ám már nem sírt - könnycsatornája elszorult -
a nő pedig, aki a szellővel érkezett,
gúnyos kacajjal fogadta a beszédet.

"Bús párja?
Méghogy életed koronája?
Gyere, itt vagyok én neked,
s miután velem háltál, őt örökre elfeleded!"

Azzal kezeit a sirató vállára téve
maga felé húzta őt - közben blúzát letépve -
és mezítelen keblei közé vonta a fiú arcát,
így csalatva meg vele épphogy elhunyt párját.

Az ifjú pedig ellenkezett volna, de nem bírott;
árasztott az asszony mennyei illatot,
s édes melleit csókolni kezdte
miközben kéjmámortól remegett a teste.

És ekkor, ezen átkozott órán,
meggyalázatva önnön sírboltján,
felszállott a holt leány szelleme,
s kitört vala keserves könnyekbe'.

Nem szólott ő, csak figyelte némán
ahogy kedvese legelészik a démoni cédán,
amaz pedig ördögi vigyorral rátekintve
bujálkodott tovább kéjesen nyögdécselve.

A szellem pedig átkot szórt rájuk:
nincs többé életük, sem haláluk,
arra kárhoztatván, hogy köttessenek össze
az ítélet napjáig, akár egy fának törzse.

S ha legközelebb temetőben járván
kéttörzsű fát látsz kiszáradván,
mondj el egy fohászt az ifjúért
aki szerelmét adta egy boszorkányért.