Szinte hallom, amint a sós tengeri szél átfúj a templom repedésekkel teli falain és gúnyos táncot jár a rozoga gerendákon, amik majd’ megreccsennek belé. Mégis ki kell tartania. Isten házában biztonságban vannak az Ő gyermekei. Nem?

- Én félek – suttogja a húgom, és közelebb bújik a közöttünk guggoló apánkhoz, aki nem szól semmit, csak még szorosabban ölel át minket. Ő, és a két lánya: a kitaszítottak.

- In nomine Patris et Filii et Spiritus Sancti. Amen!

- Ámen! – visszhangozza a sokaság a pap szavait, és mindahányan fejet hajtva keresztet vetnek. A szél mintha még erősebben fújna. Tisztán érzem a só illatát, a hideg éjszakai fuvallat finoman lengi be az épületet.

Körülöttünk mindenki dicshimnuszt zeng a padokban térdepelve, csak mi hárman kuporgunk a templom hátsó sarkában némán, szinte elfeledetten. A gyülekezet háttal van nekünk, ahogyan egész életünkben tették. Magam is rémült vagyok, mégis ironikus fintorral tekintek le a kézfejemre. A boszorkányok jele örökre a bőrömbe ivódott, a tűz égette hegek egy életre szólnak. A gerendák recsegésének hangja most már ádáz harcot vív a magasztosan zengő énekszóval. Apám mélyen beszívja a levegőt. Ő is érzi. Én is érzem. A hegem lüktet a fájdalomtól. Eljött az idő.

Ekkor, mintha csak egy villám hasítana ketté egy velejéig kiszáradt fát, akkora robajjal omlik össze az oltár mögötti fal; az előrebukó kereszt, rajta a megfeszített megváltóval, maga alá temeti a papot, aki azonnal szörnyethal. Egy óriási, golyó alakú szikla robbantotta be a falat, amely most a főhajón hosszában végigszáguldva magával ragad vagy egy tucatnyi embert. Asszonyok és férfiak, idősek és kisgyerekek – mind halálra vált sikollyal zúzódnak szét a szemközti falon, ahogyan a szikla azt is áttörve száguld tovább, majd hatalmas csobbanással zuhan a templom mögötti szirtről a tengerbe.  A portól kavargó, véres cafatokkal díszített lyuk épp mellettünk tátong. Ha nem húzódtunk volna ennyire a sarokba…

A megmaradt emberek fejvesztve igyekeznek menekülni, ám a hatalmas ajtószárnyak nem mozdulnak. Valaki bezárt minket? Tágra nyílt szemekkel csóválom a fejem, miközben látom, hogy a hisztérikus hangulatban lévő falusiak vádlón emelik rám a tekintetüket, és egy emberként kezdenek dühödt kántálásba felém, de ekkor újabb robaj rázta meg az épületet. A gerendák végül tényleg megadták magukat és összeomlottak, ránk zúdítva a teljes tetőszerkezetet. Hallom, hogy a húgom felsikít, apa pedig féltőn szorít magához minket. Én a szemeimet lehunyva hozzá bújok és várom a fájdalmat, várom, hogy a csontjaim ízzé-porrá törjenek… de csak az emberek halálsikolyait hallom, és a lehulló törmelék pusztítását, amint ripityára zúzza a padozat maradékát is. Néhány pillanat múlva pedig csak a csend maradt. Semmi más, csak az éjszaka nyugodalmas csendessége. A szemeimet kinyitva körbetekintek. Halottak hevernek mindenütt, a tengeri szél immár szabadon jár a romokban heverő templomban. Odafent a hold ezüstösen ragyogó fénye tündököl, simogató karjaiba zárva minket, a három túlélőt. A kitaszítottakat…

**

Egy ismerős hang a nevemen szólít. Hirtelen a szobámban találom magam, amint a komódnál ácsorgok. Szédülök, a fejem zsong, a világ forog körülöttem. Bármerre nézek, csak elmosódott szürkeséget látok, és egyre csak a kántálást hallom, lelki szemeim előtt látva a szerencsétleneket, akik életük utolsó pillanatában is engem átkoznak:

- Boszorkány! – harsogják. – BOSZORKÁNY!

Hát beigazolódott a rossz előérzetem – gondoltam, és újra lejátszódott előttem, ahogy a törmelék beléjük fojtva a szót, halálra zúzza a hívőket. Nem kellett volna odamenjek – döbbentem rá. Nem szabad odamennem!

- Már háromszor szóltam – lépett be apám a szobába. Kábulta néztem vissza rá. Csak egy látomás volt – nyugtattam magam.

- Gyere, nem akarok elkésni, így sem szívelnek minket – mondta miközben óvatosan a kézfejemre pillantott.

A hegemre tekintettem, majd újra lejátszódott előttem minden. Némán bólintottam, és elindultunk a templomba.