Néha olyan dolgok történnek, amiknek egyébként nem lenne szabad. Mégis megtörténnek; egész egyszerűen csak… megtörténnek. Igaz, ha kiszakítod magad térből és időből, valójában úgyis mindegy.

Hétfő volt, erre jól emlékszem. Egy csodálatos, napsütéses hétfő reggel.

**

A napsugarak éppen igyekeztek áttörni a gyárak kéményéből ideszálló sűrű füstfelhőn. A kikötő a korai időpont ellenére sem volt egészen csendes; mindenki talpon volt már, hiszen hamarosan kifutnak a szállítóhajók. Én éppen a Szent Teréz dokkjánál ellenőriztem a berakodást, amikor odalépett hozzám egy néger ifjú.

- Bocsánat uram – kezdte feketékre jellemző öblös hangján – nem keresnek még egy matrózt valamelyik hajóra?

- Jó reggelt – köszöntem, és feljebb toltam a sapkát a fejemen, hogy jobban szemügyre vehessem a fiút.

Erősnek látszott, a ruhája tiszta volt, minden bizonnyal polgári család sarja, a tekintetéből pedig magabiztosság sugárzott.

- Mi a neved? – kérdeztem.

- Frank Jonas, uram.

- Nos, Frank Jonas, talán szerencséd van. Ennek a hajónak épp tegnap betegedett le a szakácsinasa. Gondolkoztunk is a cimborákkal, hogy honnan szerezzünk egy jóravaló legényt…

- Én szívesen vállalom! – vágta rá a fiú.

Komoly elszántság lobog a szemében – gondolkoztam, majd vállat rántottam.

- Legyen úgy – hagytam jóvá. – De mondd csak – hajoltam oda hozzá – miért akarsz ennyire hajózni? Tán menekülsz valami elől?

Az ifjú arckifejezése elborult a kérdésemre.

- Vagy talán, valaki elől?

Erre a kérdésemre már lesápadt – már amennyire egy fekete képes erre – ám erőteljes hangon válaszolt:

- Az apám – suttogta. – Amióta édesanyám meghalt, az apám állandóan iszik és megver engem. Előle akarok megszökni, hogy új életet kezdhessek.

Itt eltekintett a vállam felett, és talán észrevehetett valamit, mert sürgető hangon folytatta:

- Tehát mit kell tennem uram?

- Menj fel a hajóra – mutattam a Szent Terézre – és mondd, hogy jelentkezni akarsz szakácsinasnak. Nem fognak bajlódni, mert egy órán belül indulniuk kell. Biztos helyed lesz.

- Köszönöm uram – hálásan megrázta a kezemet, majd újból elnézett a vállam fölött. – Isten megáldja!

Fürge léptekkel felsietett a hajóra, és eltűnt a szemem elől. Hátrafordultam, hogy megnézzem, vajon kit láthatott, de a pakoló munkásokon kívül senkit nem vettem észre, csupán a dokkmestert láttam közeledni a hordók között.

- Jó reggelt uram – köszöntem neki, ám ő csak egy oldalpillantást vetve rám mormogott valamit a szakálla alatt.

Ahogy elhaladt mellettem, hirtelen szédülni kezdtem. A dokkmester távolodó alakja vibráló foltként táncolt a szemem előtt, majd színek kavalkádja ölelt körbe. Forgott velem a kikötő, végül pedig úgy éreztem, mintha eltűnnék a feneketlen semmiben.

**

Kételyek, aggályok – olvastam a naplóm címét, melyet én adtam neki. Nem éppen tiszteleteshez méltó gondolkodás – jutott eszembe. Az embereknek egy jó kedélyű és vidám plébánosra van szüksége, nem pedig olyanra, aki a világok közötti utazásról elmélkedik naphosszat.

- De az álmaim… – suttogtam a gyertyafény áztatta szobám félhomályába.

Elővettem a naplómat, majd a tollamat tintába mártva írni kezdtem:

1733. november 13.

Odakint ködös őszi idő van, a nap még fel sem bukkant a horizonton. Bizonyára csodás napnak nézünk elébe, ám a rendszeres rémálmok nem hagynak nyugodni. Ki vagyok én? Murai Ferenc, Vízlendva plébánosa. És ki voltam ezelőtt? Ki voltam évszázadokkal ezelőtt?

Újból kitekintettem az ablakon, és csak bámultam a hideg éjszakát, melyet hamarosan felvált majd a ragyogó hajnali napsütés. Ki vagyok én?

Mindenki menekül valami elől – súgta egy hang a fejemben.

- Ez a hang… – suttogtam rémülten és gyorsan keresztet vetettem.

Biztos voltam benne, hogy az a hang a fejemben nem az enyém. Talán annyit elmélkedtem az élet és a halál kérdéseiről, hogy eljött értem a gonosz? Reszketni kezdtem, és remegő kézzel folytattam az írást:

Mindenki menekül valami elől. A rémálmok folytatódni fognak, amíg le nem zárom magamban a múltamat. Tudom, mit kell tennem.

- Permise – suttogtam a szülőfalum nevét, mintegy reménykedve, hogy ennyi elegendő lesz a megváltáshoz.

Persze tudtam, hogy ez nem elég. Haza kell mennem. El kell látogatnom abba a dülöngélő kunyhóba, ahol megszülettem és felnőttem. Le kell zárnom a múltat, hogy békében élhessek.

Hirtelen ötlettől vezérelve álltam fel a dolgozóasztalomtól, és kis kandallómhoz lépve begyújtottam. A tűz vidáman pattogott a száraz fákon, és hamar erőre kapott. Ezután kezembe vettem a naplómat, és komoly arccal álltam meg a kandalló előtt. Kételyek, aggályok – olvastam újra a címet. Ebben van minden elmélkedésem az előző életeimre és a valóságok mibenlétére vonatkozólag, ám ezek a gondolatok nem méltóak egy egyházi személyhez…

- Talán majd egy másik életben – suttogtam, és a tűzre vetettem a kis könyvecskét.

Ekkor, mintha csak jelezni akarna, a felkelő nap első sugarai bevillantak a szobámba, én pedig megkönnyebbültem térdre rogytam és könnyes szemekkel keresztet vetettem. Néhány pillanatig még sütkéreztem az általam isteni megbocsátásnak vélt friss napfényben, majd boldog mosollyal fordultam ismét a kandalló felé. A naplóm csaknem teljesen elégett már, csupán a bőrkötés küzdött még az életben maradásért. Ahogy a táncoló lángokat figyeltem, hirtelen hányinger tört rám és szédülni kezdtem. Úgy éreztem, mintha a testem ki akarna szakadni a valóságból.

 - Permise – suttogta az én számmal az az ismeretlen belső hang, végül pedig eszméletemet vesztettem.

**

Késő estére járt az idő, amikor egy korsó sörrel a kezemben nézegettem a pultra kiterített régiségeket. Igazi ínyenc ritkaság, amikor egy kocsma antikváriumként is működik egyben, én pedig egyszerűen imádtam ezt a hangulatot. A gyárváros füstös levegője odakint kavargott, idebent pedig cigarettafüst terjengett, ám ez legalább annyira hozzátartozott ehhez a helyhez, mint a munkaidő utáni, megérdemelt pofa sör egy munkásember életéhez.

- Jó estét – lépett oda hozzám egy öregember és kezet nyújtott.

Meglepődve ráztam vele kezet, és ahogyan a fáklyák fényével megvilágított arcát fürkésztem, hirtelen ismerősnek tűnt. Az ilyesfajta mogorva, szakállas vén szivarokat tucat számra lehetett látni az utcán, a kikötőknél pedig főleg, én viszont úgy éreztem, hogy valahonnan ismerem ezt az embert – bár az ördög tudja, hogy honnan.

- Nem találkozott a fiammal? – kérdezte bemutatkozás helyett, és egy gyűrött, régi fotográfiát húzott elő a mellényzsebéből.

A képen egy suhanckorú néger kölyök volt. Elhúztam a számat. Fekete a fia? – gondolkoztam. Mégis mi a francot keresne egy néger a városban?

- Mi a neve a fiúnak? – kérdeztem, csak hogy kérdezzek valamit, ám az öreg mély suttogása és metsző tekintete a lelkemig hatolt.

- Cett Daniel.

Olyan lassan és hangsúlyosan mondta ki ezt a nevet, hogy megrémültem. Döbbenten néztem a ráncokkal keretezett vénülő szempárba, amely mintha tűzben égett volna.

- Eltűnt? – kérdeztem félve.

- Sokszor megvertem – mesélte az öreg – ezért megszökött otthonról.

Magam sem tudom miért, de izzadni kezdtem és a rosszullét kerülgetett. Meg kellett támaszkodnom a mellettem lévő asztalban.

- Mikor történt? – faggatóztam tovább, de már a hangom is remegett.

Az öreg némán felmutatja négy ujját. Négy éve? – gondolkoztam, miközben igyekeztem mély levegőket venni. És csak most keresi? Vagy azóta keresi?

- Én… – kezdtem volna, de elakadt szavam, és vissza kellett nyeljem a gyomromból feltörni készülő vacsorámat. – Én nem…

Dehogynem láttad – súgta egy belső hang. Zihálva tekintettem fel az öregre, aki merev arccal nézett rám. Ekkor az egész kocsma remegni kezdett, én pedig hanyatt vágódtam a kemény deszkákon. Fektemben a falon nyugvó egyik fáklyára néztem, és úgy éreztem, mintha hívna magához. Tágra nyílt szemekkel bámultam a fényét, tudatomat pedig beszippantotta a lassan imbolygó, forró láng.

**

Köd volt körülöttem, én pedig egy mezőn magányosan álló kis faházat figyeltem. Rossz érzések törtek rám vele kapcsolatban, mintha száz meg száz szomorú emlék kötne engem ide. Régen menekültem innen – jutott eszembe, ám fogalmam sincs, hogy mikor és miért tettem ezt. Tudtam, hogy most már semmi baj nem történhet, és a megnyugvás apró szikrája lobbant fel bennem. Félelem nélkül térhettem vissza ide, ahonnan korábban minden erőmmel el akartam szakadni. Ez már a múlt – gondoltam és elmosolyodtam. A megbocsájtás érzése áradt szét bennem. Egy lépést közelítettem a rozoga épület felé, ám ekkor úgy éreztem, mintha ívben megfeszülne a gerincem és egy hatalmasat roppanna; mintha egyik világból éppen áttörnék egy másikba… felébredtem.

**

Egy vakítóan fehér szobában tértem magamhoz. Valamilyen kórházi ágyon feküdtem, és infúziók voltak a testembe kötve. Nem tudtam a nevemet, de éreztem, hogy korosodó ember vagyok, kissé kövér és kopaszodó. Lassan körbenéztem a szobában, ahol egyetlen ablak volt csupán, de semmilyen berendezést nem láttam. Balra fordítottam a fejemet, ahol egy fehér széken egy korombeli – középkorú – nő ült és a kezemet szorongatta. Szép arcú asszony volt és mosolyogva figyelt engem. Egyszerűen éreztem, hogy ő a feleségem, ám hirtelen rémület tört rám. Nem ébredhetek fel – jutott az eszembe. Ha itt felébredek, akkor a másik életemben meghalok, és ez nem történhet meg! Bár fogalmam sem volt, hogy ezt miért nem hagyhatom, mégis nagyot nyelve hunytam le a szemeimet, és igyekeztem visszaaludni. Hamarosan átölelt a sötétség, és úgy éreztem, mintha átzuhannék az ágyamon, majd az egész világon – keresztül téren és időn.

**

Az egész testem görcsberándulására riadtam, és zihálva ültem fel az ágyamban. A reggeli napsugarak lágyan sütöttek be a kollégiumi szobám ablakán. Kellemes szombat reggel – futott át az agyamon, és megnyugodva dőltem vissza. Milyen szép tud lenni, amikor egy rémálomból felriadva körbetekintesz és mosolyogva konstatálod, hogy a valóság sokkal sivárabb, mint az a világ, amiből épp csak felébredtél – gondoltam. De mi a valóság? Ki dönti el, hogy mi a valóság?

- Cett Daniel – suttogtam magam elé. – Kételyek és aggályok… egy fehér szoba… és most itt vagyok.

Mi az igazság mindebből? És ki állíthatja biztosan, hogy az álmaink kevésbé valósak, mint az életünk? Mi van akkor, ha az életünk is csak egy álom, egy másik életünk álma? Ki tagadhatja teljes bizonyossággal, hogy valójában nem akkor vagyunk ébren, amikor élünk, hanem az álmaink az igazi életünk? Vajon csak a tudatalattink játéka az egész, vagy éppen ellenkezőleg; a fantáziánk csapongásának titulálva próbáljuk magyarázni korlátoltságunkat, hogy nem tudjuk megérteni az összefüggéseket?

- Mindenki menekül valami elől – motyogtam az üres szobának.

Milyen ironikus, hogy a jövőd érdekében le kell zárnod a múltadat, ám ehhez először meg kell ismerned azt. A múltunk sötét mélységeiben rejtőző árnyak soha nem fognak békén hagyni, ameddig nem nézünk szembe velük. És ha ezt megtesszük – talán felébredünk.