Ragyog, ragyog előttem az út,
kopár betonösvény a semmibe.

Éji fagy telepedett a bőre
alá, beitta magát sejtjeibe.

Szegélyén szikkadt gazoktól
ölelve korhadt fák strázsálnak,

s fénye különös derengést
kölcsönöz halott aurámnak,

akárha a holdnak lelke
költözött volna belém,

megtisztítva a vörös izzástól,
melytől űzve útra keltem én,

és addig fogok bolyongani
e kísérteties világban,

míg az élet egy apró jelét nem
lelem valamilyen formában -

rügy, virág, vagy egy cserje termése -
ezzel bizonyítván, hogy nincs kárhozat,

csupán a magam által teremtett sötétség,
ami elfoszlik, ha elég volt az áldozat.