Csak a lüktetést éreztem. Semmi mást, csak azt a levegőn rendszertelenül átsuhanó érzést, amely mintha magán a valóságon vonult volna végig: a tér megremegett egy pillanatra, az idő pedig egyetlen nagy dobbanásba sűrűsödött össze, majd egy szempillantás múlva az egész egy álomszerű valaminek tűnt. A képzeletem játékának. Akárcsak ez az állomás.

Lidérces, ködös, kísérteties. Ehhez hasonló jelzők cikáztak a fejemben, ám hamar rá kellett döbbennem, hogy teljesen fölösleges szavakat keresnem a helyszín leírására. Fogalmam sem volt, hogy hol vagyok, vagy, hogy miért, és egyedül csak abban voltam biztos, hogy erre a helyre nem létezik megfelelő kifejezés. Már maga a léte is irracionálisnak tűnt. 

A csend töltötte ki az egész világot. Nem a feszült várakozásé, hanem a tökéletesen nyugodt némaságé. Itt, ahol jobbára semminek nem szabadna történnie, egy szál magamban ácsorogtam a peronon. Körülöttem enyhe köd lebegett, amely úgy tűnt, belengi az egész állomást. Egyetlen sínpár futott a távolba mindkét irányban, de szerelvényt sehol nem láttam. Megcsóváltam a fejem. Az agyam pontos mása volt a környezetemnek: akárhogy kutattam emlékek vagy bárminemű ismeretanyag után, csak ködös némaságra leltem. 

Bum-bumm. Akár egy erőteljes szívdobbanás, úgy suhant át elmémen az újabb lüktetés. Egy nanoszekundumra lila villanás öntötte el a téridőt, amibe az egész létezés beleremegett, majd mire felfogtam, hogy újra megtörtént, már régen elillant az egész. A mindeddig rezzenetlen ködfátyol nagyon halványan bár, de felkavarodott, ahogy ez a természetellenes pulzálás keresztülszelt rajta. 

Hirtelen kirázott a hideg, úgy éreztem ezer szempár les rám valahonnan a valóságon túlról. Ez az elképzelés teljes őrültség volt, mégis félve tekintettem hátra a vállam felett, arra számítva, hogy valamilyen emberi szemek által sosem látott szörnyeteg fog rám vicsorogni egy dimenziók közötti átjáró létezhetetlen kapujából. 

Persze nem volt ott semmi. Semmi, csak a rozoga resti résnyire nyitott ajtaja ahonnan fény szűrődött ki, hosszú, sárga csíkban világítva meg a sivár betont és a köd már-már folyékonynak tetsző részecskéit. Elindultam hát az épület felé, és miközben beléptem, esküdni mertem volna rá, hogy valahonnan a távolból harangzúgást hallok. 

** 

Egy ivóba tértem. Egy igazi, rusztikus pubba: a kandallóban forrón ropogott a tűz, a szürkére mázolt hajópadló komoran nyikorgott a lépteim alatt. Az asztalokon finoman elegyengetett zsírréteg talán az igényességet akarta sugallni, a durva kinézetű, ütött-kopott székek pedig rendezetlenül hevertek a helyiségben, mintha egy nagyobb társaság épp most hagyta volna itt őket. 

A deszkákkal borított falakon iszonyatos lényeket ábrázoló festmények lógtak, ám jobban szemügyre véve őket rá kellett döbbennem, hogy semmi rettentő nincs a kinézetükben, csupán a fizikai világ formáin edződött felfogóképességem aposztrofálta borzalomként egy másik dimenzió entitásainak látványát. Ami mégis zavart, hogy a vásznakon lévő alakok mintha finoman vibráltak volna: úgy tűnt, a festett formák folyamatosan változnak, ám olyan lassúsággal és átmenettel, amit a szemem valamilyen különös, pulzáló látványként érzékelt, az agyam viszont nem volt képes feldolgozni ezt az információt, így csupán szakaszosan, villanásnak tűnő képek egyvelegeként fogta fel a szürreális portrékat. Beleborzongtam a felismerésbe, hogy ezen a helyen nem létezik a bizonyosság: vagy az érzékszerveim csalnak meg, vagy a tudatom nem óhajtja feldolgozni a – teljességgel abszurd – tényeket. 

- Jó estét – hangzott a hátam mögül. 

Megfordultam, és egy megtermett férfit láttam a pult mögött ácsorogni. Eddig nem volt itt – suhant át fejemen a gondolat. Vagy mégis? 

- Jó estét – biccentettem, majd néhány lépéssel átvágva a söntésen helyet foglaltam az egyik rozoga bárszéken. 

A csapos némán elém tolt egy papírt. House of Bahtii – olvastam a cifra betűkkel rótt fejlécet. Csupán a tűz pattogása hallatszott amíg átböngésztem az itallapot. Egyszer pillantottam fel, ám vendéglátóm metsző, szürke tekintetétől megrettenve rögvest visszatértem a kínálathoz. 

- Abszintja van? – kérdeztem, csak hogy megtörjem a rám nehezedő csendet. 

- Van. 

- Akkor azt szeretnék kérni – toltam vissza neki a papírt, gondosan kerülve a szemkontaktust közben. 

Bahtii – mert neki kellett lennie – szó nélkül hátat fordított, hogy teljesítse a rendelést, amikor újra megremegett a világ. 

Bum-bumm. A pillanatnyi lüktetés lila derengésbe vonta az ivót, ám legnagyobb megdöbbenésemre vendéglátóm alakja a nihilbe tűnt benne. Ebben a színes hullámban a körvonalai látszódtak csak, azon belül pedig semmi nem volt. Illetve épphogy az volt: a semmi töltötte ki egész lényét abban az alig villanásnyi idősíkban; maga a feneketlen üresség. Mire mindezt felfogtam, a férfi már ismét a pultnál állt, lerakva elém ezt a zöld színű, folyékony szörnyeteget. Köszönetképpen némán bólintottam és felhajtottam az italt. Az abszintnak legjobb esetben is végig kellett volna perzselnie a torkomat, hogy aztán tűzgolyóként robbanjon a gyomromban – bevallom, félig-meddig ezért is rendeltem, hátha felriaszt ebből a lidércnyomásból – ám semmi hasonló nem történt. Akár vizet is ihattam volna. 

- Hol vagyok? – bukott ki belőlem a kérdés. – És ki vagy te? 

Bahtii felvonta a szemöldökét. 

- Tényleg ezekre vagy a legkíváncsibb? 

Minden erőmet összeszedve belenéztem a szürke szempárba és kivártam. Bármit is reméltem kiolvasni a tekintetéből, nem jártam sikerrel. 

- Ez itt egy bástya – mondta egyszerűen a férfi. – Én pedig egy őrszem vagyok. 

- Miféle bástya? 

Bahtii hallgatott, az arca tökéletesen merev volt. Sem egy gúnyos félmosoly, sem egy szánakozó tekintet, még csak arcizma sem rezdült. Akár szobor is lehetett volna: egy élőnek látszó, ám teljesen lélektelen tárgy. 

- Miért vagyok itt? – kérdeztem inkább, és bár nem válaszolt azonnal, láttam, hogy a tekintete megvillan. 

- Hallod a harangokat, nem igaz? 

Persze hogy hallottam. Folyamatosan zúgnak amióta betettem a lábam az ivóba, csak épp nagyon távolinak tűnnek. Most viszont, hogy a figyelmemet összpontosítottam, olyan tisztán kezdtem érzékelni őket, hogy képes voltam megkülönböztetni a hangjukat. Más-más frekvenciákon szóltak, épp csak egy hajszálnyival különbözve egymástól. 

- Negyvenkilenc – suttogtam, mire Bahtii lassan bólintott. 

- Nem ötvennek kellene lennie? – kérdeztem, bár fogalmam sem volt, hogy honnan tudom ezt. Egyszerűen csak éreztem, hogy egy dallam még hiányzik a skáláról. A szférák zenéjéből – gondoltam. 

- Az ötvenedik elhallgatott – felelte a férfi. A hangja semmitmondóan csengett. Sem helyeslés, sem rosszallás nem sütött belőle, így nem tudtam igazán eldönteni, hogy ez a hír mit is jelent pontosan. Legfőképp, hogy mit jelent rám nézve. 

- Miért vagyok itt? – tettem fel újra a kérdést. 

- Mert ráleltél egy ősi útra. 

Bahtii szavaiból különös erő áradt, én viszont egyáltalán nem értettem, hogy mire céloz. Homlokráncolva meredtem rá, miközben a falakon sorakozó festmények vibráló táncot jártak a harangok dalára. 

** 

Bum… 

Egy vakablak. A kerete üveg helyett furcsa, vöröses színű téglákkal volt kitöltve, amik bordóvá váltak az érintésem nyomán, majd ha elhúztam a kezemet, ismét visszaváltottak abba a sejtelmes, már-már megalvadni készülő vérszínbe. Bizonyára okkal falazták be, ám én éreztem azt a hívogató szellőt, ami finoman átfújt a téglák közötti apró réseken – az idegen lények leheletét. 

Egymagam ácsorogtam a fogadó felső szobájában, a fényt a mellettem lévő kisasztalon pislogó gyertya lángja adta, miközben elkezdtem kilazítani az egyik bordón izzó téglát. Könnyen mozdult, mintha valaki épp felém taszigálta volna. Végül a lábaim elé hullt, így bekukkanthattam a keletkezett lyukon. 

Ekkor szétszakadt a valóság. A körülöttem lévő teret csupán foszlányokban érzékeltem, hol hangként hallva az ósdi padlódeszkák nyikorgását, hol a számban érezve a levegő dohos ízét, hol pedig a penészes falak szaga szivárgott be az orromba, ám ezek közül egyszerre mindig csak az egyik, ami minden átmenet nélkül változott át a másikba. Éreztem, hogy a létezés remeg körülöttem, és valamilyen rettenetes erő az alapjait ostromolja, mintha egy évezredek óta halott tenger újból tajtékra kapna amint egy, a fenekén szunnyadó szörnyeteg akar kitörni a láncaiból. A dimenziók alkotórészei szédítően kavarogtak körülöttem. 

- A szemhéjam mögött egy tükör volt és senki sem látta – suttogta egy lágy női hang a résen keresztül. 

Azt hiszem, kezdek megőrülni – gondoltam teljes nyugalommal. Beszélni próbáltam, a hangok viszont valamilyen furcsa nyelven törtek fel a torkomon. 

- A harangok zúgnak… – nyögtem az erőlködéstől, ahogy igyekeztem egyben tartani az elmémet az éppen széthulló valóság közepette. – Te tudod, hol van a horizont? – kiáltottam teljes erőmből, bár a szavaim továbbra is idegenül csengtek a füleimnek. 

- Deja vu – hangzott a felelet, majd megismétlődött, ezúttal irtózatos hangon sikítva túl az apokaliptikus történéseket: - DEJA VU! 

A világ egy repedt tükörhöz hasonlított, ami most egy végső csapástól sújtva tört darabokra. Szinte fel sem fogtam, hogy mi történik: az utolsó, amit láttam – pontosabban érzékeltem – néhány létezhetetlen lény alakja volt, amint iszonyatos sebességgel száguldanak keresztül a galaxisok közötti tereken. Aztán mindkét szemgolyóm felrobbant. 

** 

…bumm. 

A lüktetés végigbizsergett a gerincemen, majd úgy éreztem, mintha valaki jó erősen fejbe vágott volna. Megtántorodtam, és hanyatt vágódtam a kemény deszkákon. Bahtii merev arccal figyelt engem a pult mögül, odakint a harangok kongták tovább misztikus balladáikat. 

- Mi a fene történt? – kérdeztem a férfit, miközben remegő lábakkal feltápászkodtam. 

Bahtii szótlanul állt, szürke íriszei szenvtelenül figyelték a küszködésemet. 

- Mi van odakint? 

- A Káosz. 

- Ez egy elég egyszerű megfogalmazás – feleltem kissé ingerülten, amit vendéglátóm egy türelmes mosollyal reagált le. 

- Azért gondolod így, mert nem érted a kifejezés valódi jelentését. 

Erre nem tudtam mit felelni. Az imént lezajlott történések képei villogtak a fejemben, és óvatosan tekintettem az emeletre vezető lépcsősor felé. Megtörtént ez egyáltalán, vagy csak a képzeletem tette igazzá? Van egyáltalán különbség? 

- Mi a deja vu? 

- A lüktetés hatása az emberi elmében. 

Az eddigiekhez képest meglepően egyenes válasz – gondoltam. 

- Korábban soha nem éreztem a lüktetést – ellenkeztem – deja vu-m viszont sokszor volt már. 

- A legtöbb ember nem is tudja érzékelni – magyarázta Bahtii –, mert túlságosan lefoglal titeket a fizikai létezés, így aztán a deja vu az egyetlen kapcsolatotok az irracionalitással. Ám néhányatokban néha fellángol egy érzés, hogy valami nem stimmel a világgal, csak épp magatok sem értitek, hogy mi. De itt – mutatott körbe –, a realitás utolsó végvárában teljes valójában tapasztalhatod meg a lüktetést. 

Mielőtt erre bármit felelhettem volna, újra megtörtént. 

Bum-bumm. A lila áramlat egyszerre betöltött mindent, és hirtelen annak láttam a valóságot, ami valójában volt: egy óriási, színes, élettől pezsgő buroknak, amit szörnyűséges lények ostromolnak odakintről. Láttam felvillanni az alakjukat, ahogy irtózatos erejű csapásokat mértek a dimenziónkat körülvevő hártyára, és minden egyes ütésre lila hullám cikázott keresztül a téridőn. Ez volt tehát a lüktetés: valamilyen ősi, interdimenzionális lények igyekeznek betörni a világunkba. 

Mire észbe kaptam, ismét a fogadóban álltam. Zihálva kapaszkodtam a bárszék karfájába, úgy éreztem, közvetlenül az elmémet ostromolják azok a szörnyetegek. Szörnyetegek. Döbbent felismeréssel tekintettem ismét a falakon függő festményekre, és elöntött a bizonyosság, hogy őket ábrázolják. Figyeltem a pulzáló portrékat, amint lassan vibrálva változtatták alakjukat, és mintha egy pók szőtt volna körém óvatosan hálót, úgy kezdett homály borulni a tudatomra. Néhány pillanatig megbabonázva hagytam, hogy az agyam elzsibbadjon, és kíváncsian vártam, hogy a következő lüktetés milyen hatással lesz rám, ha közben az ő hatalmuk alatt vagyok. 

Akkor azonban ismét meghallottam a harangokat, és az eszmélet rémülete, mint egy villámcsapás száguldott keresztül a lelkemen – kirohantam a fogadóból. 

** 

- Heten vannak – állt mellém Bahtii, miközben én a peronon görnyedve, lihegve igyekeztem összeszedni a gondolataimat. 

Oldalra pillantottam, de a látvány nem hozott megnyugvást. Bahtii alakja nem kavarta fel a ködöt, sokkal inkább úgy tűnt, mintha ő maga is a részese lenne. 

- A harangok pedig hétszer annyian – nyögtem. 

Bahtii komoran bólintott. 

- Mivel az ötvenedik elhallgatott, a többinek most sokkal erősebben kell zengnie. 

- Mi történik itt? 

Vendéglátóm mereven bámult a ködbe. A harangok búsan kongtak körülöttünk. 

- Bahtii, miért vagyok itt? 

Bahtii, nevének hallatára összerezzent, végül rám emelte halott tekintetét. Pillantása eggyé vált a szürke léggel. 

- El kell utaznod a partra, ahol egy világítótorony áll. Ott vár rád az ötvenedik. 

Mély levegőt véve bólintottam. Mi mást tehettem volna? Mi mást is tehetnék, minthogy követem az utasításokat? 

- Hol van a horizont? – bukott ki belőlem a kérdés, mire Bahtii sejtelmesen elmosolyodott. 

- A part a horizont. És a valóság határa is – tette hozzá. – Azon a helyen eggyé válik a racionalitás és az irracionalitás, őrült keringőt járva egymással. Ott ér véget minden, ami létezik, és ott kezdődik minden, ami nem létezik. 

- Ezt nem teljesen értem. 

Bahtii nem válaszolt azonnal, tekintete ismét elveszett a köd áztatta messzeségben. 

- Egyelőre – felelte végül. 

** 

- Ez az ARRA – magyarázta Bahtii, egy ötágú csillagot rajzolva szénceruzával a bal csuklóm belső felére. Abban a szobában voltunk, ahol korábban (látomásomban? tévképzetemben?) a vakablakon keresztül utat vájtam a Káoszba, ám a vöröslő téglák helyén valójában egy tükör függött. – Ez pedig a BANDAR – mondta, miközben a jobb csuklómra egy háromszöghöz hasonlatos jelet készített, melynek az alapvonala csökötten kunkorodott fel a bal szár alján. Miután befejezte, elégedetten bólintott. 

- Ezek fognak megvédeni a határon. 

- Nem kopnak le? 

Bahtii furcsa grimaszt vágott. 

- Ez csak a minta. 

Mielőtt bármit is reagálhattam volna, vendéglátóm egy tőrt húzott elő az övéből, és határozott mozdulatokkal belevéste bőrömbe a szimbólumokat. A penge a véremmel érintkezve vörös izzásba kezdett, és mindkétszer zölden villant fel, amint a motívumok elkészültek. Meglepetésem pedig döbbenetbe váltott át, amikor Bahtii lenyalta a vért a hideg fémről, és ismét bólintott. 

- Nem fog lekopni – felelte, és eltette a tőrt. 

A vágások lüktettek a csuklómon, miközben az átmetszett erekből finoman csorgott a vér, ami először a tenyeremen, majd az ujjaimon folyt lefelé, végül a durva hajódeszkákra csöpögött. 

- És most? – kérdeztem egykedvűen. Úgy gondoltam, már nem tudok meglepődni semmin. 

- Indulnod kell – mondta Bahtii, fejével a falon függő tükör felé intve. 

Én is a tükörre pillantottam, és megláttam benne egy alakot, aki minden bizonnyal én voltam, bár korántsem lehettem biztos ebben. Még mindig fogalmam sem volt róla, hogy ki vagyok, kizárólag ennek a helynek a valósága élt bennem. Tükörképem csuklóján fehér forradásokként virítottak a jelek. 

Ahogy elszakítottam tekintetemet a tükörtől, két dolog is tudatosult bennem. Az egyik, hogy a sebek valóban begyógyultak és vastag, élénk hegként díszelegnek a bőrömön. És Bahtii eltűnt. Egymagam ácsorogtam a kissé fülledt levegőjű, gyertyákkal megvilágított szobában, odakintről pedig tompán ugyan, de behallatszódott a negyvenkilenc harang dallamos zúgása. 

Megfontolt léptekkel a tükörhöz mentem, és belenéztem az onnan visszatekintő szempárba. Nem tudtam mit is kellene tennem. Hosszú pillanatokig néztem farkasszemet (önmagammal?) az alakkal, majd minden előzmény nélkül egy halk női hang szólalt meg a fejemben: A szemhéjam mögött egy tükör volt és senki sem látta. 

- A szem egy tükör – suttogtam magam elé. 

A képmásom remegni kezdett a szavaimra, és egy halvány derengést véltem felfedezni a szembenálló tekintet mélyén. Akkor beugrott a válasz. 

- Deja vu – mondtam ki hangosan. 

Bum-bumm. Láttam, hogy a szemfehérje apró erei vértől vöröslőn megduzzadnak, pókhálóként fonva körbe a hirtelen kitáguló pupillámat, és az azt körbeölelő vékony, kör alakú íriszt, ami lilára váltva ragyogott a tükörben. Ekkor a lüktetés elöntötte az elmémet, és kiszakított a létezésből. 

** 

Egy sebesen száguldó vonaton tértem magamhoz. A fülkében körbetekintve úgy éreztem, hogy a tiszta szürrealitásba csöppentem bele: a falak szivárványként tündököltek, ám sokkal mélyebb tónusokban, mint az egy sziporkázó fényhídtól elvárható lett volna: úgy tűnt, mintha egy napszemüvegen keresztül szemlélném a színeknek e kavalkádját, melyek különböző mintákba rendeződve folytak egymásba, eltűnve majd újra felbukkanva a kabin padlóján, falain és plafonján, már-már fénytelennek tűnő ragyogásba vonva a vagon belsejét. Az ablakon kitekintve pedig ízelítőt kaphattam abból, ami a parton bizonyára rám vár: álomszerű árnyalakok képei villództak a szerelvény körül; fekete-fehér jelenetek játszódtak le hangtalanul a levegőben lebegve, mintha egy-egy kozmoszbeli eseményből mutatnának pillanatokat; antianyagból álló, lehetetlen geometriai formák száguldottak egymásnak, majd a felrobbanó részecskékből újabb alakzatok keletkeztek; a puszta semmiből létrejövő elektromos kisülések pedig vadul cikáztak ebben az eszeveszett örvényben. 

Éreztem, hogy hamarosan elérkezek tűrőképességem határához, ahol az őrület már tárt karokkal vár engem. Hol vagyok? Miért vagyok? Hova megyek? Ki vagyok én? A kérdések, akárcsak az odakint tomboló téboly, kaotikusan kavarogtak a fejemben, a legrosszabb mégis az volt, hogy pontosan tudtam: a válaszok azonnal megbontanák az elmémet. A tudatlanság, mint egy védőburok őrizte meg a józan eszemet attól a pillanattól kezdve, hogy feleszméltem az állomáson. 

Bum-bumm. Egyszerre mindent elnyelt a lila derengés, miközben a szemben lévő fotelban egy fekete alak jelent meg. Míg Bahtiinak csak a körvonalai látszódtak a lüktetésben, amit a színtiszta semmi töltött ki, addig ez a valaki – vagy inkább valami – maga volt a megtestesült sötétség. Ez a formája, melyet ideiglenes avatárként öltött magára, nem állt másból, mint jéghideg őrületből, ami vonzott magához – a végtelen Káosz egy manifesztálódott darabja. Az agyamra homály borult, akárcsak korábban a fogadóban, ám itt nem zúgtak a harangok, hogy észhez téríthessenek. Megbabonázva nyújtottam kezemet a jelenés felé. A lilába burkolózott világ mereven ölelt körbe minket – olyan volt, mint egy fagyott szívdobbanás. 

Ahogy ujjaim megérintették a „lényt”, a Bahtii által BANDAR-nak nevezett heg felvillant a csuklómon, és szinte azonnal a csillag is a másikon. Felüvöltöttem. A vérem mintha eleven tűzzé változott volna, sisteregve égette az ereimet, majd egy kéken ragyogó fénynyaláb tört ki a testemből, ostorként csavarodva rá a sötét alakra. Éreztem a fájdalmát, és éreztem a benne lüktető Káosz határtalan mélységét. Az anyag rezegni kezdett körülöttünk, a mindent elsöprő lilaság vakítón töltötte be a teret, én pedig tisztán érzékeltem, hogy az elmém meghasadt. A bőrömbe vájt jelek egy végső, óriási lobbanással kettéroppantották a kozmikus rettenet e küldöttét – mindeközben úgy éreztem, hogy keresztülzuhanok a feneketlen semmiségen. 

** 

Vakon hadonászva és zagyvaságokat dadogva lépkedtem előre a hullámzó homokon, bár nem igazán voltam tisztában mindezzel. A tudatom még gondolkozásra képes része valahol az agytekervényeim egy eldugott zugában remegett a félelemtől és a bizonytalanságtól, amikor a – nem is olyan messzi – távolból egy hang szólt hozzám. A szavai inkább érződtek a levegőben felém kúszó rezgéseknek, mintsem valódi beszédnek, én mégis tudtam, hogy mit akar. Nem értettem, de éreztem. Hívott magához, nekem pedig engedelmeskednem kellett. Komoly erőfeszítésembe került, míg végül sikerült visszavennem a testem irányítását, és kinyitottam a szemeimet. 

A part tényleg egy tengerpartra hasonlított, azzal az apró különbséggel, hogy míg a víztükör tökéletesen mozdulatlannak tűnt, addig a homok kisebb fodrokat vetve hullámzott a talpam alatt. Holt nyelvű beszédfoszlányok keringtek körülöttem, amiket hallva mindinkább összpontosítanom kellett, nehogy az őrület újra elragadjon. Fogcsikorgatva kényszerítettem magam az előrehaladásra. A levegő vibrált, mintha a részecskéi éppen felforrni készülnének. A végeláthatatlan víztömeg felett feltámadni készülő parázs módjára szikrák kezdtek pattogni a légben. A távolban egy végtelennek tűnő sivatagot láttam, melyek buckái viharos tengerként tajtékoztak, a felette elterülő, talán égként aposztrofálható matéria pedig tökéletes feketeségben ragyogott, melynek mélységes sötétjét csak a durva kövekből épült világítótorony fénye törte meg. A testemet mázsás súlyok nyomták, a valóság nyomasztóan nehezedett rám, igyekezett kitaszítani magából, akár egy vírust, aminek semmi keresnivalója ezen a helyen. Hirtelen egy szívdobbanáshoz hasonló érzés száguldott keresztül az éteren, hullámzásra kényszerítve a teret, és egy pillanatra megfagyasztva az időt, vele mindenfajta történéssel együtt. 

Bum-bumm. Éreztem, ahogyan a lüktetés lila árama átjárja az egész lényemet, és a pillanat egy töredék részére ledermeszt, majd – mint amikor pofon csattan – szabadon enged, egyszerűen továbbszáguldva a létezés szövetén. A szemeimből vér folyt, a kezem kontrollálhatatlanul remegett. Továbbmentem. Az agyam dühödten dörömbölt a koponyámban, akaratosan követelve, hogy ébredjek fel ebből a lidércnyomásból. És akkor meghallottam a dobokat. A sötétszürke sziklákból emelt világítótorony már csaknem előttem magasodott; odabent pedig volt valami. Valami, ami rám vár. Dideregni kezdtem, a mellkasom összeszorult. A dobok teljességgel megbénítottak, egy felsőbbrendű hatalom bábjává változtatva engem. A csuklómon lévő hegek lüktettek, míg én tehetetlenül tűrtem, hogy a lábaim maguktól megtegyék az utolsó lépéseket. A torony ajtajának korhadt fájába egy X alakú jel volt vésve, aminek az alsó szárai derékszögű háromszög módjára voltak összekötve. A bal csuklómon lévő csillag vörösen izzott fel, mire az ajtó hangtalanul kitárult, és a dobszó mellé egy néma kántálás is társult, ami ellenállhatatlanul tolult kifelé. A fejem zsongott, az őrület ádáz táncot járt a tudatom körül. Amint a lábaim átlépték a küszöböt, valamilyen iszonyatos erő ragadta meg az elmémet, és kaján elégedettséggel roppantotta össze.