Egy hatalmas, fehér szobában tértem magamhoz. Ahogy körbenéztem megbizonyosodtam róla, hogy ez valójában nem is egy helyiség, sokkal inkább olyan, mintha egy felhő belsejében foglalnék helyet. Egy kényelmes fotelben ültem, velem szemben pedig egy ugyanilyen ülőalkalmatosságon egy idős férfi hófehér hajjal és dús arcszőrrel, a szeme színe pedig mintha az idő múlásával lassan, de biztosan változna. Mindkettőnkön elegáns öltöny feszült. Vendéglátóm arcán a ráncok mosolyra húzódtak, majd égi hangon tört fel torkáról a szó:

- Üdvözöllek nálam, idegen. Te leszel a hírvivőm az emberek közé, ám itt csak én válaszolhatok. Bármit kérdezhetsz, de a következtetéseket magadban kell levonnod. Türtőztesd a beszélőkédet, és a némasággal meghallod majd az igazságot. Remélem megérted, hogy szigorúnak kell lennem.

- Miért? – csupán ennyit tudtam kinyögni.

- Az emberiség túlságosan elszabadult életet él, és a legtöbben azt hiszik, bármit megtehetnek. Nem érdekli őket, hogy mi miért történik, és nem hajlandóak elfogadni, hogy a kauzalitás uralja a világot. Az ok-okozati kapcsolat mindenhol jelen van, csupán a fajtársaid nem képesek ezt meglátni.

- Miért? – úgy tűnt ennél a szónál többet nem bírok kipréselni magamból.

- Talán azért, mert nem is gondolkoznak az élet dolgain. Csak vakon élnek, és azt hiszik, hogy mindaz, amit tenniük kell nem több annál, minthogy egy másik egyénnek alávetve dolgozzanak, majd gyermeket nemzve folytassák munkálkodásukat, és végül a halálos ágyukon megbánják ezt a semmittevő életet – de akkor már késő lesz.

- Miért?

- Mert az életet nem szabad elpazarolni, hanem élvezni kell. Ám ezt csak az elmúlás pillanatában értik meg igazán.

- Miért?

- Csak akkor érthetsz meg egy rendszert, ha már nem vagy a tagja. Ameddig benne vagy, szinte nem is látsz másfajta lehetőséget, mint amit az a burok kínál. Amikor az ember szembesül a ténnyel, hogy ennek az életének vége, azonnal belátja, hogy már az elején elrontotta, és talán pont ez a beismerés fogja kalauzolni a következő életében.

- Miért? – kérdeztem újra.

- Mindig van egy második esély. Az emberi lélek energiából áll, és sokkal magasztosabb annál, mintsem, hogy a test leállásával megszűnjön létezni. A reinkarnáció igenis létezik, és bár nem emlékeztek rá, de az előző életeitek lenyomatai mind-mind végigkísérnek életútjaitokon, mert azok beleégnek halhatatlan lelketekbe.

- Miért?

- Mindaz, amit megtapasztaltok a világról, minden érzelem, minden apró mozzanat közelebb hoz titeket hozzám. Egyszer majd lesz egy ember, aki elég tapasztalt lesz már ahhoz, hogy egy magasabb tudatszintre lépjen. Ő lesz, aki majd elkalauzol titeket oda, amit ti mennyországnak hívtok, és én ott foglak várni benneteket, hogy megmutathassam a létezés következő lépcsőfokát.

- Miért?

- A valóság sokkal több annál, mint amit az érzékszerveitekkel felbírtok fogni. A lelketek egy hosszú utazás elején tart, és az emberi test csupán ezen lépcsőfok tárlóedénye. Ha úgy tetszik, ez egy játék, melynek célja, hogy minden lehetséges dolgot átéljetek a világban, mert csak így érdemelhetitek ki, hogy szintet léphessetek. A halál pedig nem más, mint egy új tároló, vele pedig az új lehetőségek kezdete. Egy esély, hogy másképpen cselekedjetek, mint annak előtte, és így még több tapasztalatot szerezhessetek.

- Miért?

- Mert amíg nem ismeritek teljes egészében az alsóbb lépcsőfokokat, addig fölösleges lenne továbbhaladni a lépcsősoron. Sajnos azonban az emberiség nagy része csak kóborol az aktuális fokon, ám nem a megismerés céljából, hanem csupán unaloműzésből. Az átmeneti örömöket hajkurásszák, és nem veszik észre, hogy azok is végesek. Mert bizony azok.

- Miért?

- A mámorító érzések mind elmúlnak egyszer, mert az emberi test nem ezek folyamatos fenntartására lett kitalálva. Nincs ezekkel semmi baj, amíg valaki tartani tudja a mértéket. Ám a folyamatos utántöltés kifáraszt titeket, és fölöslegesen hamar ér véget az egyik életetek. Ugyanez igaz egyébként a szeretetre is. Alapvető és szükséges dolog, ám a mostani világotokban állandóan veszekednek az emberek, és vakon bízva ugranak bele egy, az előzőnél kecsegtetőbb új kapcsolatba, legyen az párkapcsolat, vagy akár egy barátság. Ám minél nagyobb a kezdeti bizalom, annál nagyobb a törés, amit az újabb széthullás okozhat. Ez pedig lassan tönkreteszi a lelketeket is.

- Miért?

- Mint mondtam, a lélek energia, és mint olyan, elpusztíthatatlan. Ám az energia át is alakulhat! A modern társadalmatokban az élet kétharmada csak a szorongásról és a lemondásról szól. Ez a sok negativizmus lassan felemészti a legtöbb ember lelkét, ami pedig nem gyógyul meg a következő életre. Így átviszi a rossz tapasztalatokat a következő inkarnációjába, és megfertőzi vele azokat is, akik mindez alól eddig talán még mentesültek. És ez a romlásba taszít titeket.

- Miért?

- Attól félek, hogy ha ez így megy tovább, nemhogy a lépcsőfokokon nem fogtok tudni haladni, de visszább kell lépnetek a mostaniról is. És amíg a feljebb lépés érzése mennyei, addig a hátralépésé maga a kínszenvedés lenne. Ezért féltelek titeket.

- Miért?

- Elképzelni sem merem, milyen világot teremtenétek egy, a mostaninál alacsonyabb létezi szinten úgy, hogy a lelketekben már megférkőzött a romlottság. A rossznak mindig egyensúlyban kell maradnia a jósággal.

- Miért?

- Mert ez tartja egyensúlyban az egész mindenséget. Ha a mérleg valahol túlságosan a rossz felé billen, akkor máshol nagy jót kell tenni. Ha viszont elszaporodik a jóság, akkor valamilyen szörnyűségnek is történnie kell. Ezért akarom, hogy mindig a jóra törekedjetek, mert ha az véletlenül elszaporodna, ahhoz, hogy visszabillentsük az egyensúlyt, gonoszságot sokkal könnyebb tenni, mint hatalmas rossz közepette jóságot teremteni.

- Miért?

- Rombolni mindig könnyebb, mint építeni. Elvenni sokkal egyszerűbb, mint adni. Zuhanni nem esik nehezedre, ám valahová feljutni már annál inkább.

- Miért?

- Így működik a világ. A legegyszerűbb válasz, hogy amíg mínuszjelet egyetlen vonással készíthetsz, addig a pluszhoz pontosan dupla annyi erőfeszítés szükséges. Ám sose feledd, hogy akár jót teremtesz, akár rosszat, az többszörösen fog visszaszállni rád!

- Miért?

- Ez a mindenség rendje. Minden kölcsönhatásban áll mindennel, éppen ezért amit kiadsz magadból, később vissza is tér hozzád, csak nagyobb mértékben.

- Miért?

- Gondolj bele, milyen parányi vagy te az univerzumhoz képest! Amit kibocsátasz magadból, az szétárad ebben a hatalmas térben, de gondolod, hogy visszahatáskor ez a nagy éter fukarkodni fog veled? Mindent visszakapsz a világtól, és hidd el, nem én vagyok a minőségi vagy mennyiségi bíró, azt csak néhány vallásotok terjeszti.

- Miért?

- Az emberiség a kezdetektől fogva – pontosabban amióta a létezés jelenlegi fokán álltok – hinni akar valamiben, ami segíti őt az életben maradásban. Kell egy felsőbb hatalom, mely meggyőz titeket arról, hogy nem vagytok védtelenek ebben a zord világban. Ezt az erőt minden egyén saját kénye-kedvére szabva képzelhette el, így biztosítva magában a tudatot, hogy mindig van remény. A bajok akkor kezdődtek, amikor egy csoport a saját elképzeléseiről akarta meggyőzni a többi embert, gyakran erőszakos módszerekkel. Mindez az egyéni gondolkozás elleni legnagyobb bűn, ám világotok tévelygését mutatja, hogy a felelősök nem lakoltak meg ezért. Nem is bosszantana ez annyira, ha nem értelmezték volna félre az üzenetemet. Érdekes, hogy a legelfogadottabb leírás az ősidőtökre vonatkozóan egy olyan történetgyűjtemény, amely első része egy tehetséges író tollából született, a második részét pedig egy megbeszélésen válogatták össze, és ezzel egyébként halálra ítélve sok olyan történetet, amiknek talán több közük lenne az igazsághoz.

Itt jött el az a pillanat, amikor furcsa módon kezdtem megérteni minden eddig elhangzott szót, minden apró utalást a múltra nézve, és a jövőre vonatkozóan is. A fejem szinte zúgott a kérdésektől, amelyeket fel akartam tenni, de valami megakadályozta, hogy megtegyem. Még a szokásos „miért” szavamat se tudtam kinyögni, csak ültem némán, és forogtak agyam fogaskerekei. Vendéglátóm a rövid szünet után folytatta a mondandóját:

- A legnagyobb probléma, hogy teljességgel félreértelmeztétek Jézus szavait és tanításait, és megteremtettétek a legerőszakosabb vallási intézményt. Az egyik legszebb teremtő folyamat, amikor egy ember elképzeli azt a felsőbbrendű lényt akiben igazán megbízik, és akihez tiszta szívvel fohászkodik, ám pontosan ezt az örömet vette el Péter egyháza az emberektől, ezzel megfosztva őket a szabad akarat legfontosabb formulájától. Az évezredekkel ezelőtti civilizációknál ez valahogy nem volt probléma. Azt hiszem, az emberiség a régi időkben volt a legnagyszerűbb formában, ami az élet igazságainak megismerését illeti.

- Miért? – legalább a szokásos kérdést újra fel tudtam tenni.

- Virágzott a kultúra, és az emberek boldogan éltek. Az alapvető szabályokban mindenki egyetértett, és nem volt kérdés, hogy betartják-e azokat. Ha valaki mégis törvényt szegett, a nép együttes erővel kapta el és büntette meg. Tisztában voltak vele, hogy csakis harmóniában élve lehet jó az életük, harmóniában egymással és az anyafölddel. Az ő ismereteik rengeteg területen meghaladták a jelenlegi emberiségét! Kár, hogy mindaz a tudás elveszett, a fennmaradt feljegyzéseket pedig önző módon rejtegetik a nyilvánosság elől.

- Miért?

- A tudás hatalom, de mindenki csak magának akar hatalmat. Pontosan ez az a hozzáállás, ami szerencsésen hiányzott a korábbi kultúrákból. Mindennemű tudás a népet illeti, az igazság minden ember elidegeníthetetlen joga. Hiába voltak régen despotikus uralkodók, az állam mégis jól működött, hiszen az emberek tisztelték a vezérüket.

- Miért?

- Mert az uralkodó sosem felejtette, hogy ő van a népért, és nem fordítva. A nép meg tud élni uralkodó nélkül is, ám mit csináljon egy vezér, ha nincsenek alattvalói? Hiába mondja bárki, hogy az ősi civilizációkban diktatúra volt; ha jól működik, az emberek biztonságban és jól élnek benne, ugyan mit számít, hogy egyetlen ember kezében összpontosul a végakarat? Az általatok demokráciának nevezett irányítási forma nem életképes.

- Miért?

- Igazi demokrácia csak egyetlenegyszer volt az emberiség történelmében. A magukat görögnek nevező embercsoportnak sikerült megvalósítania, ám nem tudták fenntartani. Ennek a rendszernek alapvető problémája abban rejlik, hogy a népnek kell meghoznia a döntéseket, tehát mindenki véleménye számít. Ez a jelenlegi világotokban kivitelezhetetlen, és nem csak azért, mert az emberek semmiben nem értenek egyet, hanem mert ehhez szinte folyamatos gyülekezés és szavazás szükségeltetne. Ahogyan maga a szó is utal rá, a népnek kellene uralkodnia, ez pedig szöges ellentétben áll az országaitok államberendezkedésével.

- Miért? – egyébként teljesen egyetértettem az okfejtéssel, de hát valamit kérdezni kell.

- Ti a demokrácia és az egyeduralom egy furcsa egyvelegében éltek. Az embercsoportok kisebb vezetőket választanak, akik pedig szintén vezetőt választanak maguknak, és így tovább, mint egy piramis építése. A legfőbb emberekből álló szervet pedig a demokráciához hasonló módon választják ki, ám itt ki is merült a nép beleszólási joga. Ez a rendszer teljesen kaotikus, mindenkinek ellenőriznie kellene mindenkit, ám ez természetesen nem történik meg. Valójában leszögezhetjük, hogy ez az összegyúrt massza messze áll a valódi demokráciától, igazán fölösleges így hívni.

Újabb szünet következett, miközben megemésztettem a hallottakat. Beszélgetésünk kezdete óta én csak hallgatóság voltam, nem vitatkoztam, és nem kérdeztem rá nagy horderejű dolgokra. Mégis olyanokat hallok, amik talán minden ember fejében megfordultak már, csak senki nem meri felvállalni effajta vélekedését. Vajon kiérdemeljük valaha, hogy továbbutazhassunk a létezés ranglétráján? Az emberiség jelenlegi állapotát látva egyértelműen nem...

Valamiért viszont úgy éreztem, hogy már a beszélgetés végénél járunk. Belenéztem azokba a bölcs szemekbe, melyek elől nem maradt rejtve semmi, amit valaha tettem, legyen az jó vagy rossz.

- Azért hoztalak ide, hogy a hírvivőm légy. Mindenre emlékezni fogsz, amiről beszéltem, és tisztán felfogod minden szavam súlyát és lényegét. Ne legyen ködfátyol a szemed előtt, mint oly sok embertársadnak! Tudd és hidd, hogy létezem, ám nem követelek tőletek semmit. Tudd és hidd, hogy figyellek benneteket, ám nem büntetek. Tudd és hidd, hogy minden hozzám intézett szót meghallok és meghallgatok, de nem avatkozok bele semmibe. Tudd, hogy ki kell érdemelnetek a színem elé járulást, és hidd, hogy egy napon ez be fog következni. Nem tudom, hogy mikor, és azt sem, hogy ki lesz a vezetőtök, ám tudom és hiszem, hogy az emberiség hamarosan méltó lesz az újabb szintlépésre.

Megváltót akar csinálni belőlem? – futott át az agyamon. Diliházban fogom végezni. Egy pillanatra elgondolkodtam azon, hogy a kereszthalál vagy a gumiszoba lehet-e kegyetlenebb.

- Nem leszel megváltó! – dörögte a Teremtő. – Senkit nem kell megváltani, már elmondtam, hogy a halál nem a vég, nem vár rátok se pokol, se mennyország, csupán egy újabb lehetőség egy másik élet képében! Te sem leszel más, mint futár, és magad döntheted el, hogy mi módon tudatod az emberekkel az igazságot. Magadban tartani nem tudod ez bizonyos, de hogy jó vagy rossz célra használod-e fel mindazt, amit tőlem megtanultál, csupán rajtad múlik. Emlékezz a kauzalitás törvényére, és sose feledd, hogy mindent többszörösen kapsz vissza! Mérlegelj, és dönts a sorsodról. Én teveled nem akarok mást, mint egy mentőövet dobni a süllyedőben lévő emberiségnek. Ettől még nem leszel se megváltó, se félisten, se vallásalapító! Hétköznapi ember maradsz, nagy tudással megajándékozva. Ezt kihasználva felemelkedhetsz, elbukhatsz, vagy élheted tovább az eddigi életedet. Mindent tudsz, amit tudnod kell, most pedig ébredj!

Vakító fényesség támadt, végül pedig átölelt a sötétség.