Amikor sötét éjeken csillámló holdfény ég,
érzem, ahogyan vár a végtelenség.

Ha ezernyi csillag fényétől világol a lég,
érzem, ahogyan szólít a végtelenség.

Mikoron az űr bársonyos leple nem hagy aludni még,
érzem, ahogyan hív a végtelenség.

S folyvást érezem, ha éjjelente
feltekintek a hatalmas végtelenbe,

lélekben emelkedvén e káprázatos légbe,
ahol nem fog többé a földi létnek féke,

hol talpam alatt csillog a Hold köveinek fénye
miközben krátereit vidáman barangolom be,

s kitekintve a Föld árnyékából, messze,
vágyakozva puha csillagködökbe,

érzem, oh érzem ahogyan szólít, kérlelve hív a vég!
e csodálatos, tüneményes végtelenség.