Olyan, mint a csillagkapu – gondoltam fintorogva, miközben a közel két méter átmérőjű, kör alakú építményt szemléltem. Szorosan illeszkedett a mögötte lévő sziklafalhoz, és körben, szép sorrendben különös jelek sorakoztak rajta. Vajon Brad Wright látta valaha ezt a furcsa szerkezetet mielőtt megírta a franchiset?

Különös érzés fogott el miközben a jeleket vizsgáltam, rám tört a deja vu. Egyszer, évekkel ezelőtt már megpróbáltunk átjutni rajta, de a túloldalon csak a nagy feketeség, az abszolút semmi fogadott. Akkoriban azt hittük, hogy találtunk egy kaput, ami elvezet az öröklétbe, de mára már úgy gondolom, ennél többről lehet szó. Most újra itt vagyunk, és biztos vagyok benne, hogy ezúttal megtaláljuk, akiket keresünk. A túloldalon élnek a testvéreink, de nem a szó fizikai értelmében véve. Ezek a lények (emberek?) a lelki rokonaink, ők alakítják az álmainkat, mi pedig az övéiket. Hogy hogyan? Senki nem tudja. Ha úgy tetszik, most meglátogatjuk a kollektív tudatalattinkat. Erre a gondolatra kirázott a hideg.

– Hé, jól vagy? – tette vállamra kezét a Fáraó.

Legutóbb ketten voltunk itt, a Fáraó és én. Ő igazán különös figura volt, az igazi nevét senki nem tudta, és nem sokkal látszott idősebbnek nálam, de ha a korát kérdezték, csak egy hamiskás mosolyt kaptak válaszul. Saját állítása szerint ő „Ozirisz földi helytartója”, és azért van itt, mert az Átjárót többek között az ő népe készítette. Elképzelni nem tudtam, hogyan lehetséges ez, hogyan került az egyiptomi kultúra a Bermuda-szigetek egyik apró részére. Persze, az egyiptomiakkal kapcsolatban nem ez az egyetlen hihetetlennek tűnő feltételezés.

– Igen, csak elmerengtem – néztem rá az egyiptomi pápára.

– Felismered még a jeleket?

– Egytől egyik hieroglifák – vágtam rá kapásból, amire csak egy nevetés volt a válasz.

– Persze, de tudod mit jelentenek?

– Fogalmam sincs – rántottam vállat. – Évekkel ezelőtt sem tudtam elolvasni a hieroglifírást, és azóta se tanultam meg. Igazából nem gondoltam volna, hogy vissza fogunk térni ide.

– Mondd barátom, szerinted mit fogunk találni? – a Fáraó szemében ravasz fény csillant.

– A másik felünket – mondtam ki az első dolgot, ami az eszembe jutott.

Nem tévedtem sokat – bár ezt akkor még nem tudhattam – társam pedig egy félmosollyal a szája szélén bólintott.

– Kezdjük? – jött felém a kérdés, én pedig izgatott szívdobogás kíséretében válaszoltam:

– Kezdjük.

**

Kezdetét vette a szertartás, aminek segítségével felnyithatjuk ezt a járatot. A Fáraó ősrégi egyiptomi kántálásba kezdett, én pedig alfa-tudatállapotba helyeztem magam. Örök hála José Silva agykontrolljának! A földön ültem lótuszülésben, miközben testem elernyedt, gondolataim zakatolása lelassult, a pulzusom szinte a kitapinthatatlanságig zuhant, és én beléptem az alvás és ébrenlét közötti értelmezhetetlen állapotba. Alfában különös módon hatnak az emberre a különböző hangok, az egyiptomi imádságot pedig egy lelkemet megszálló erőnek éreztem, ami mintha ki akarná szívni belőlem az életet. Ijesztő jelenség, és kellő önuralom hiányában az ember akaratlanul is kilép alfából, visszatérve az ébrenlétbe. Ez történt legkevesebb kétszáz alkalommal a legutóbbi itt jártunkkor, és közel tizenkét órába telt mire sikerült felnyitnunk a kaput. A Fáraó rendkívül türelmes volt velem, nem győzte hangsúlyozni, hogy a sikeres együttműködéshez rengeteg gyakorlás szükséges. Most azonban már edzett voltam és tudtam mire számítsak, így a Fáraó felhasználta a lelki energiáim egy részét – nagy részét – és az emberiség történetében másodszor megnyitotta az Átjárót. Tudtam mikor történt meg, mert az életkedvem azonnal a nullához közeli állapotra redukálódott, és a testem fölötti kontrollt elveszítve hanyatt estem a kemény sziklán. Szerencsére ülő állapotból ez nem egy fájdalmas dolog. A világ lassan körbe-körbeforgott velem, én pedig próbáltam mélyeket lélegezni, miközben a Fáraó boldog mosollyal az arcán kapart fel a földről és előre mutatott a kör alakú építményre. Nem hullámzott a közepe, és semmilyen idegen anyag nem jelent meg benne. A hieroglifák viszont vibrálni kezdtek, és ezen az izzó körön belül eltűnt a sziklafal, helyette már csak a sötétség tátongott hívogatóan, akár egy fekete lyuk. Mögöttünk sietős léptek zaja hallatszott.

– Nem megmondtam, hogy várjatok meg? – förmedt társam a két fiatal nőre.

A szőke és barna hajú lányok a kísérőink voltak, feladatuk szerint, ha huszonnégy órán belül nem térünk vissza a táborba, akkor riasztják a Csoportot és a keresésünkre indulnak.

– A levegő hullámzani kezdett – magyarázta a szőke szépség –, mi pedig nagyon megijedtünk, nem tudtuk mi fog történni. Kérlek, maradjunk együtt!

– Rendben, de itt maradtok!

– Nem – szóltam remegő hangon, és bizonytalanul imbolygó lábakkal próbáltam felállni.

A fejem kissé kavargott, de szerencsére nem ragadott magával a depresszió, pedig a Fáraó állítása szerint ez várható ilyenkor.

– Velünk jönnek.

– Nem jöhetnek! Ők nem méltóak egy ilyen találkozásra.

– Ugye nem azért, mert nők? – kérdeztem vissza, és vigyorogva folytattam. – Remélem, nem kell neked elmesélnem, hogy ki az az Ízisz.

A Fáraó csak kelletlenül morgott valamit, majd vállat vont.

– Jöjjenek. De nem áll módomban rájuk is vigyázni, ha úgy hozza a szükség.

– Nem fognak ránk támadni – csóváltam a fejem. – Már várnak minket.

Három útitársam nem szólt semmit, így mindahányan némán szemléltük az Átjárót, ezt az ősrégi, titokzatos, mégis végtelenül egyszerűnek látszó építményt, amelynek működéséhez úgy tűnik nem is kellett más energia, csak a hieroglifákból sugárzó meghatározhatatlan erő. A Fáraóra tekintettem, aki csillogó szemekkel itta magába a látványt, szinte üvöltött róla, hogy végtelenül büszke a népére, amiért segédkeztek ennek a technológiának a megalkotásában.

– Csak utánad – mondtam neki. Úgy éreztem illő, hogy egy ősi isten kiválasztottja legyen az emberiség első képviselője távoli testvéreinknél.

Barátom rám sem nézve lassan bólintott, és határozott léptekkel eltűnt a feketeségben, a mágikus szimbólumok tűzként izzottak fel, amint átlépett a két világot elválasztó kapun. Szőke hajú kísérőnk olyan lendülettel indult el, mint aki hamar túl akar esni a dolgon, és csakhamar őt is elnyelte a semmi. Érdekes – ráncoltam a homlokomat. A nő átlépésének pillanatában épp csak fényesebbek lettek a jelek. Egymásra néztünk a barna hajú lánnyal, ő pedig intett a fejével.

– Menj csak előre. Nekem még össze kell szednem magam.

Nem láttam értelmét a vitának, így én is odaléptem a kapu elé. Nem éreztem semmi különöset, nem hívott magához, ahogy egy fekete lyukhoz illendő lenne, szenvtelenül tűrte, hogy alig néhány centiméteres távolságból szemlélve akarom kikutatni a titkait. Na, nem mintha ettől okosabbá váltam volna. Nagy levegőt vettem, és még egy lépést tettem előre. Elnyelt a jéghideg sötétség.

**

Legutóbbi látogatásomkor egy végtelen, fekete űr fogadott, és csak az Átjárón beszűrődő fény – amelyre se a Fáraó se én nem találtunk magyarázatot – adott nekünk egy kevés látóteret, de szinte azonnal vissza is tértünk a saját világunkba. Ez a mostani helyzet viszont több szempontból is más volt. Először is, mert olyan nyugalom telepedett meg a lelkemen, amilyen talán nem is létezik. Az életem során soha nem éreztem még ilyet: nem izgatottság volt, és nem is boldogság, hanem határtalan, végtelen nyugalom. Talán erről az érzésről mesélnek azok az emberek, akiket a halál küszöbéről hoznak vissza az orvosok?

A másik lényeges különbség a múltkori átlépésünkhöz képest, hogy most egy kör alakú, úgy száz méter átmérőjű síkon álltunk, melynek közepében valamilyen toronyszerű építmény emelkedett. Az egész úgy nézett ki, mint egy hatalmas, fényes szökőkút, ahol a torony tetejéből kellett volna spriccelnie a víznek. A kéken izzó fény, aminek hatására képesek voltunk látni a körülöttünk lévő világot, magából a talajból áradt, ami egy szökőkút esetében a víztükörnek felel meg. Kellemes hidegben haladtam előre, és lenézve azt kellett észrevennem, hogy mezítláb lépkedek a „víztükör” tetején, melyet centiméter vastagon finom porhó borít. Hátratekintve láttam benne a lábnyomaimat, és láttam jönni barna hajú kísérőnket is. Legnagyobb meglepetésemre anyaszült meztelenül közeledett! Még nagyobb meglepetésemre pedig azt kellett észrevennem, hogy bizony mind a négyen teljesen csupaszok vagyunk, furcsa módon mégsem lettem szégyenlős. Pedig okom lett volna rá, hiszen itt állok egy másik dimenzió előcsarnokában két, számomra szinte teljesen ismeretlen fiatal nővel, valamint egy több ezer éves kultúra nagykövetével, és mind a négyen teljesen ruha nélkül lépdelünk a nagy semmi közepén lebegő hatalmas szökőkúton…

A horizont fogalma itt valóban értelmezhetetlenné vált, mert bár tisztán láttam körben a víztükör peremét, ám annál tovább már csak az a feketeség létezett, ami legutóbbi látogatásunkkor még mindent kitöltött. Lassú, egyenletes léptekkel mentem oda a Fáraóhoz, aki félúton a torony felé megtorpant, tőle nem messze pedig a szőke lány ácsorgott némán nézelődve.

– Érzed ezt? – nézett rám a férfi.

– A nyugalmat?

– Igen. Itt nincs zaj, nincs tele a levegő a technika által gerjesztett hanghullámokkal, sem a civilizáció okozta rezgésekkel. Tökéletes csend vesz körül.

– Olyan, mintha rajtunk kívül semmi nem lenne ebben az egész világban.

– Pedig van – a Fáraó körbemutatott. – Az a nagy feketeség nem a semmi, itt nincs vákuum. Ez is anyag, csak még nem keletkezett belőle valami.

Némán bólintottam, végre megértettem. Az egész emberiség tudatalattija vesz körül minket. Viszont akkor mi lehet az, amin most állunk? Lábammal odébb söpörtem a hószemcséket, és letérdelve vizsgálgattam a talajt. Villámként ért a felismerés, hogy egyáltalán nem tévedtem, amikor víztükörnek tituláltam ezt a síkságot. Alattunk bizony víz van, mi pedig a tetején állunk. Óvatosan végighúztam a lábamat rajta – nem csúszik, tehát nem jég. Persze, ahhoz fagypontnak kellene lennie, márpedig meztelenségem ellenére sem fáztam. Viszont az is igaz, hogy ez egy másik világ. Érvényesek itt egyáltalán a fizika törvényei? Felpillantottam a középen körkörösen, már-már gótikusan magasodó toronyra, melyet szintén beborított a porhó, de ha megölnek, se tudom megmondani, hogy mi ez az építmény. Leginkább a mitikus bábeli toronyhoz hasonlított.

– Én félek – szólalt meg hirtelen a barna hajú lány.

– Én is – bújt oda hozzá a barátnője.

– Nem kell félnetek… – kezdtem volna a megnyugtatást, de az előbb szóló félbeszakított:

– Titeket nem fognak bántani, ti Egyiptomból származtok!

Válaszolni akartam, de inkább befogtam a számat. Valamilyen ősi ágon valóban Egyiptomból származom, ám soha életemben nem jártam ott, és nem is vonzott sem ország, sem pedig a kultúrája. Egyszerűen nem érdekelt a Nílus menti nép története, én európai vagyok és mindig is az voltam.

– Érzem, hogy az itt lakók minket nem látnak szívesen – fejezte be a lány.

Itt lakók – ismételtem magamban. De hol van a város? Nem tudom honnan tudtam, egyszerűen éreztem, hogy itt egy városnak kellene lennie, ahol az evilágiak élnek. Újra körülölelt minket a csend, én pedig elmerengtem a távoli sötétségbe nézve. Tudtam, hogy magát a végtelenséget nézem, és ez a tudat még jobban elragadott. Arra eszméltem fel, hogy a porhó kavarogni kezd, örvényeket formálva jár körbe minket, és mire újra szétnéztem, már csak egymagam álltam ebben az ismeretlen dimenzióban.

– De hát még a szél sem fújt – suttogtam magam elé a nyilvánvalót, majd kiáltozni kezdtem a társaim után.

Hamar felhagytam a próbálkozással, az ilyen egyszerű földi dolgok, mint kiabálással megtalálni az elvesztett ismerőseinket, itt biztosan nem működnek. A legmeglepőbb dolog az volt, hogy egyáltalán nem estem kétségbe, a mindent felemésztő nyugalom még mindig fogva tartotta a lelkemet.

– Gyere velem – szólalt meg egy csilingelő hang a torony mellől.

Odapillantva egy újabb (hó)porfelhőt láttam, mely lassan kavarogva átadja magát egy szőke kislány alakjának. A kinézete alapján nem lehetett több kilenc vagy tíz évesnél. Már ha itt az évek éveket jelentenek.

– A barátaid már elindultak lefelé – szinte énekelve beszélt. – Neked is jönnöd kell.

Lefelé? – gondoltam magamban, ám szinte azonnal belém csapott a felismerés. Hát persze, a város a víz alatt van! Érdekes, úgy éreztem, hogy ezt tudnom kellett volna, pedig hát senki nem szólt erről.

Mielőtt válaszolhattam volna, a kislány leguggolt, és az arcát a hideg porhóba temette, majd lassan az egész fejét, végül a testét is elnyelte a víztükör, amelyet eddig sziklaszilárdnak hittem. Mielőtt szem elől téveszthettem volna kis kalauzomat, gyorsan lehajoltam és utánoztam a mozdulatot. Lassan elsüllyedtem a kellemesen hideg vízben, és kinyitottam a szememet. A látvány elképesztő volt, a szökőkút tornya lefelé is folytatódott, a vége pedig a messzi mélységbe veszett. Akár egy jéghegy – gondoltam. A lényegi rész a víz alatt rejtőzik.

Körbetekintve azt kellett észrevennem, hogy amíg odafent látható pereme volt a szökőkútnak – melyen túl csak a feketeség trónolt –, itt akármerre forgattam a fejem, mindenfelé csak a végtelenbe elnyúló vizet láttam. Elméláztam azon, vajon mi lenne, ha idelent átúsznék a perem alatt, aztán pedig megpróbálnék felmenni a felszínre?

Furcsa módon egyáltalán nem volt sötét idelent, mindent tökéletesen tisztán láttam. Megjelent mellettem a kislány és lefelé mutatva jelezte, hogy induljunk. Így is lett, elindultunk a mélység felé, de nem éreztem úszásnak a mozgásomat, sokkal inkább olyan volt, mintha a levegőben ereszkednék lefelé, akárcsak egy puha madártoll. Csakhamar megpillantottam a többieket, akik egy-egy kísérővel haladtak szintén lefelé, a torony másik oldalán. Megdöbbenve konstatáltam, hogy mindegyikük fel van öltözve. Egy pillanatra megálltam, és a testemre néztem. Ugyanaz a ruha volt rajtam, amiben átjöttem az Átjárón. Nem értettem hogyan került rám ismét a ruhám, de úgy gondoltam, fölösleges agyalni rajta, főleg, mert ennél sokkal fontosabb dolgok is foglalkoztattak: a tüdőm erősen háborogni kezdett az oxigénhiány miatt. Lenéztem a mélybe, és rám tört a félelem. Már láttam ugyan az alant fekvő várost, de még mindig nagyon messzinek tűnt, kizárt, hogy addig kibírjam megfulladás nélkül. Kísérőm újra mellettem termett, én pedig rémülten néztem rá. Ő azonban csak elmosolyodott, és a többiekre mutatott. Azonnal megértettem mit akar – vajon ők miért nem fulladoznak? Nem bírtam tovább, így nagy levegőt vettem. Ha bíztam is abban, hogy ugyanúgy fogok levegőt kapni, mint a társaim, hát tévedtem. A víz nagy erővel betolult a tüdőmbe, körülöttem pedig elsötétült a világ.

**

Magamhoz térve egy forumon találtam magam. Az ókori rómaiak építettek ilyen nagy tereket, melyek általában a városok központját jelentették, ahol összegyűlhettek az emberek megbeszélni ügyes-bajos dolgaikat. Pontosan egy ilyen helyen ébredtem, és szinte azonnal beszélgetés zaja ütötte meg a fülemet. Felültem, körbenéztem. Egy peremen találtam magam, amely körbeölelte a kőből készült hatalmas szökőkutat. Igen, ez tényleg szökőkút volt, a közepe pedig…  jóságos ég! – dermedtem meg, amikor megláttam, hogy a középről induló, alig egy-két méter átmérőjű fúvóka – aminek tetejéből jobb esetben a víz spriccel ki –, a magasba nyúlik, és alig láthatóan, de folyamatosan szélesedik. Öt-hat méterrel a fejem felett pedig már ott hullámzott békésen az a víztömeg, amelyen keresztül leereszkedtünk ide. Az egész annyira szürreálisnak és hihetetlennek hatott, hogy inkább nézelődni kezdtem. Emberek sétálgattak jókedvűen, láthatóan élték a mindennapi életüket. Semmi különbséget nem láttam köztük és a mi világunk emberei között. Vállat vontam, és a beszélgetés irányába fordultam. Barátaim békésen társalogtak egy minden bizonnyal helybéli lakossal, tőlem kissé távolabb. Lassan feltápászkodtam, és feléjük indultam. A barna hajú lány elém sietett.

– Jól érzed magad? – kérdezte aggódva.

– Persze, semmi bajom – mosolyogtam.

– Már odafent is szólni akartam – mintegy szégyenlősen lesütötte a szemét. – Amikor a Fáraó átlépett az Átjárón, a jelek láthatóan felizzottak, igaz?

– Igen – bólintottam. – Bizonyára a benne lakó ősi lélek ereje miatt.

– De amikor te átjöttél, hát… –  néhány pillanatig láthatóan kereste a szavakat, míg végül folytatta: – A hieroglifákba mintha villám csapott volna, szinte tűzként lángoltak fel, és egy pillanatra az egész Átjáró megremegett!

Tátott szájjal bámultam a lányra. Mi a fene?

– Szerintem csak képzelődtél.

Válaszul hevesen megcsóválta a fejét.

– Biztosan nem. Azért is jöttem át ilyen későn, mert nem mertem rögtön utánad indulni.

A lány az ajkába harapott, és kis habozás után folytatta:

– Ha az Átjáró megérezte a Fáraó több ezer éves lelkét, akkor benned vajon mi lakhat?

A kérdést válasz nélkül hagyva sarkon fordult, és visszaindult a többiekhez. Mit tehettem mást, némán követtem.

– Csakhogy felkeltél! – lelkendezett a Fáraó, amikor meglátott.

– Üdv – nyújtottam kezet az ismeretlennek, ám amikor az felém fordult, ledermedtem.

Hiszen nem látom az arcát! Pontosabban szólva, tudtam, hogy ott van az arca, azonban az agyam nem óhajtotta tudatosítani magát a képet.

– Tehát igaz – mondta elgondolkozva a Fáraó. – Nem látod őt, ugye?

– Dehogynem látom – tiltakoztam –, csak éppen nem…

– Nem érti meg, amit lát – fejezte be a helybéli.

– Ki vagy te?

– Az nem fontos. A lényeg, hogy te ki vagy.

Zavartan néztem a barátomra, tőle vártam magyarázatot a helyzetre, és egyre csak barna hajú kísérőnk iménti mondandója járt a fejemben. A Fáraó csak mosolygott.

– Mit gondolsz, te miért nem tudtál levegőt venni a víz alatt? – kérdezte. – Miért nem vagy képes érzékelni az itt lakókat?

Újra körbenéztem a forumon, és rá kellett jönnöm, hogy valóban így van. Hiába néztem bárkinek is az arcába, nem fogtam fel, mit is látok pontosan.

– Miért? – kérdeztem zavartan.

– Mert te más vagy. Az agyad nem hajlandó külön világként kezelni ezt a dimenziót, hanem összemossa a miénkkel.

– Mi a francról beszélsz? – tényleg nem értettem mire akar kilyukadni.

– Neked az volt a sorsod, hogy ide gyere – vette át a szót az ismeretlen. – Itt kell maradnod velünk.

– Itt maradni? – hökkentem meg.

Na még mit nem! – gondoltam.

– Egyszer már megpróbáltunk kapcsolatba lépni veletek, de elbújtatok. Most akkor miért…

– Mert akkor még nem álltál készen – felelte türelmesen.

Ezen elgondolkoztam. Lehet benne valami. Legutóbb hosszú órákba és nagyon komoly erőfeszítésekbe tellett mire kinyitottuk az Átjárót, most viszont elsőre sikerült, az agykontroll segítségével megedződött a tudatom. Na de itt maradni?

– Miért én? – a mellettem ácsorgó Fáraóra böktem. – Hiszen ő a mi népünk küldötte. Hatalma van a világunkban.

Valahogyan éreztem, hogy az ismeretlen elmosolyodik, a választ viszont a társamtól kaptam:

– Én csak kísérő vagyok. Az volt a dolgom, hogy elhozzalak ide. Ezzel az én szerepem véget is ért.

– Szóval magamra hagysz? – kérdeztem hirtelen feltámadó hévvel.

Ezt nem teheti velem!

– Így is mondhatjuk – vigyorodott el. – De ha te is úgy akarod, még találkozunk.

– Úgy beszélsz, mint valami harmadosztályú sci-fiben búcsúzkodó balek – akaratlanul is elmosolyodtam.

Kezdtem beletörődni a dolgokba. Mindig is valami nagy tettet akartam végrehajtani, hát tessék. Nem mintha odahaza bárki is várna rám. Végül vállat vontam.

– Legyen így. Te hova mész?

– Először is hazakísérem őket, nehogy bántódásuk essen – karolta át a két női kísérőnket, akik ettől egymásra mosolyogtak.

Bólintottam.

– Vigyázzatok magatokra. Mindannyian. Még találkozunk!

Némán kezet fogtam a Fáraóval. Nem kellettek szavak, az a pillantás mindennél beszédesebb volt. Ő talán tudta mi vár rám, mert a tekintete magabiztosságot sugallt és szerencsét kívánt.

Lassan mind a hárman beléptek a szökőkút medencéjébe és ekkor a vízszint emelkedni kezdett, ők pedig nemsokára elérték a fejünk felett hullámzó tengert. Vissza se nézve indultak el felfelé, én pedig újdonsült ismerősömhöz fordultam.

– És most? – vontam fel a szemöldököm.

Kissé feszélyezett, hogy nem tudok a szemébe nézni, márpedig egy jó darabig biztosan vele leszek. Ő lassú megfontoltsággal felállt és elém lépett.

– Gyere velem. Bemutatlak, azután pedig azt tehetsz, amit csak akarsz.

– Ezt nem teljesen értem.

– Egyelőre.

Ekkor vibrálni kezdett a szökőkút, mintha ki akarna törni a létezésből – és bizonyos értelemben így is tett. A szemem láttára semmivé foszlott, a fejem felett lebegő víztömeg pedig átadta magát egy bizonyos fajta sötétségnek, amely pontosa úgy nézett ki, mint odahaza az éjszakai égbolt. Az otthonomhoz vezető utat elnyelték a fent tündöklő apró fénypontocskák. Talán csillagok?

– Tulajdonképpen mi ez a hely? – fordultam újra az ismeretlen felé.

– Minden. A teljes emberiség kollektív tudatalattija. Mi pedig a bent lakók.

– És nekem mi a dolgom?

Már nem voltam zavarban, nem lepődtem meg semmin. Oda jutottam, ahol ember még nem járt.

– Hogy kiismerd magad ebben a világban.

– Miért?

– Mert kell valaki, aki a ti világotokból való, mégis képes uralni azt, amiben a legtöbbetek nem is hisz.

– Miért?! – kérdeztem újra.

– Mert el fog jönni az idő, amikor szükségünk lesz rád, hogy eltöröld a két nép közötti határvonalat, és ezzel egyesülhessen a tudatos és tudatalatti elme, míg végül egy magasabb létezési szintre léphetünk, ahová te vezetsz el minket.

Őszintén szólva ebből nem sokat értettem, hirtelen túl sok volt az új információ a földi racionalitásban edződött agyamnak, és a megértés helyett csak egy újabb kérdés bukott ki belőlem, kissé talán ingerült hangnemben:

– De miért én?

Az ismeretlen elmosolyodott. Határozottan állítom, hogy mosolygott, végül egy kérdéssel felelt a kérdésre:

– Miért ne?

És akkor megértettem. Bárki jöhetett volna. Akármelyik ember, nő vagy férfi, fiatal vagy öreg, gazdag vagy szegény; a lényeg csak az volt, hogy kellően uralni tudja az agyának tudatosan irányítható részét. Minden más pedig itt van lent.

Legyen hát – gondoltam. Lássuk, vajon az emberiség mikor érik meg arra, hogy egy magasabb szintű létformává váljon. A képesség bennük szunnyad, csak életre kellene hívni. Egyáltalán méltóak lesznek rá valaha?