Épp meghalni indultam. Már a fagyott erdőben jártam, és éreztem, ahogy a mögötte meghúzódó végtelen, havas puszták mint csalogatnak nyugalmat ígérő leheletükkel, amikor a kopár fakérgek közt megláttam azt a finom sziluettet: ördögi szépség suhant keresztül a sikító fehérségen.

Meghalni indultam. Behódoltam a Semminek. Vágytam rá. A ködlő felhőkön átvillanó ezüstös napkorong egyre csak hívott. Lábamon bakanccsá dermedt a hó, a bőröm kicsiny jégszilánkoktól volt rücskös. A leheletem lassan halványodott, mintha a bennem lévő békével lett volna fordítottan arányos.

Igen - épp készültem meghalni. Álomba szenderülni valahol a hófödte távolban, melengető hótakaró alatt, s végül eggyé válni a modern világ esszenciájának e természetbeni kivetülésével.

Már elindultam. Kész voltam meghalni, amikor...

Miért nem engedsz mennem? Miért támasztottál lelkemben..
reményt?