Végzet

A bosszú nem megoldás, szokták mondani. Nem támasztja fel a halottakat, és csak még több bonyodalmat szül. Ám ha valaki megérdemli a halált, akkor le kell sújtanunk, mint Isten tüzes pallosa. Ez járt a fejemben, miközben a sötétben tapogatózva megtöltöttem a puskát.

**

Piet kocsmája nem volt éppen a legelőkelőbb helyiség. Mondhatjuk azt is, hogy igencsak lepusztult kóceráj volt. Ám az egyetemtől alig két perces sétára feküdt, így nemcsak a csóró alkoholisták, hanem a tehetős szülők elkényeztetett gyermekeinek is kedvelt helye volt.

Robert és én az utóbbiakhoz tartoztunk. Jogot hallgattunk mindketten, és esténként Pietnél engedtük ki a fáradt gőzt. Robertet már kiskorától kezdve arra nevelték, hogy a jogi pályát válassza, hiszen édesapja, az idősebb Robert a város legjobb ügyvédje volt, édesanyja pedig orvos, az egyik legkiválóbb a környéken. Így hát Robertnek volt érzéke a felsőoktatási tanulmányokhoz, ám ilyen családban felnőve sajnos óhatatlanul is elszállt az agya, és hozzá volt szokva, hogy bármit megengedhet magának, ezért előszeretettel kötekedett a kocsma vendégeivel, de az ügy soha nem torkollott verekedésbe. Ennek egyik oka természetesen a Robert apjától való félelem, hiszen a bíróságon egyértelműen az övék lenne a győzelem. Ám a másik ok is elég nyomós volt, ugyanis Robert minduntalan magánál hordta a családja régi forgópisztolyát, mely tökéletesen működött, és ezt nem szégyellte folyvást az emberek tudtára adni.

Nem volt ez másképp azon az estén sem, amikor is belépett az ajtón az Idegen. Hosszú, éjfekete haját kibontva hordta, és mintha kissé kócos lett volna, mint amikor viharban szétfújja a nők frizuráját a szél. Ruhája tetőtől talpig bőrből készült, a nyakában finom vékonyságú arany nyaklánc függött, rajta egy szív alakú medállal. Minden bizonnyal kinyitható volt, és a kedvese fényképe rejlett benne. Az Idegen körbe sem nézett a helyiségben – ám bizonyára érzékelte, hogy minden tekintet rá szegeződik – hanem egyenesen a pulthoz lépett és tequilát kért.

- Nézd már, újdonsült barátunk még köszönni sem tud! – kiáltott fel Robert. – Hát hol marad az illem?

A férfi mintha meg sem hallotta volna, nyugodtan álldogált a pultnál és maga elé révedve kortyolgatta az italát. Igen, úgy kortyolgatta a tequilát, mint más a kávét.

Furcsa érzés kerített hatalmába, úgy éreztem, hogy ezzel az emberrel jobb lenne nem kötekedni, de Robert csak legyintett amikor azt mondtam, ideje indulni.

- Várj, kíváncsi vagyok erre az emberre – mondta, majd ismét fennhangon folytatta. – Itt, Piet kocsmájában mi mindig megadjuk egymásnak a kellő tiszteletet! – erre a mondatra többen összenéztek; pont ő beszél? – Ha itt akar fogyasztani kedves idegen, kérem, mutatkozzon be nekünk!

Ha jog helyett pszichológiai tanulmányokat folytatok, biztos, hogy élvezettel figyeltem volna az emberek reakcióját. Bár kétségtelenül egyetértettek az elhangzottakkal, de Robert ezzel is csak önmaga ellen hergelte őket. Megint ő volt a leghangosabb, megint úgy csinált mintha övé lenne a világ, és természetesen megint nem tehetett senki semmit. Ráadásul így beszélni egy újonnan érkezett emberrel inkább volt tiszteletlenség, mint köszönés nélkül jönni, hiszen úgy sem ismert senkit, hát minek köszöngessen? Egyébként is, egy kocsmában voltunk, nem valami elit klubban!

Egy szó mint száz, Robert megint csak maga alatt vágta a fát, hiába akart mindenkit az Idegen ellen fordítani. Miután legutóbbi „felszólítására” sem kapott választ, minden figyelmeztetésem ellenére felpattant a székről, és egyenesen az Idegen mellé könyökölt a pultra, és nagyzolóan kirakta maga elé a pisztolyát.

- Válaszra méltat végre, vagy nekem kell jó modorra tanítanom?

A férfi reakciója több volt, mint provokáció a forrófejű Robert számára. Az Idegen rezzenéstelen arccal a szájához emelte a poharát, kiitta a maradék italt, és kért Piettől egy újabb adagot. Mintha Robert ott sem lett volna.

Több sem kellett az önjelölt igazságtevőnek, dühösen felhúzta a pisztolyát, és egyenesen az Idegenre szegezte. Ám ezzel is csak annyit ért el, hogy a férfi ránézett. Komoly arccal és kemény tekintettel nézett farkasszemet a rászegezett pisztolycsővel. A kocsmában mindenki a jelenetet figyelte. Esküdni mertem volna rá, hogy lélekben inkább támogatják a számukra ismeretlen embert, mint a nagyszájú joghallgatót.

- A nevét kérdeztem! – üvöltött Robert az Idegen arcába.

- A nevem Végzet – jött a rideg felelet.

Még mielőtt Robert bármit is reagálhatott volna, az Idegen villámgyors mozdulattal kikapta a kezéből a pisztolyt, és gondolkodás nélkül fejbe lőtte a fiút.

**

Fogalmam sincs, hogy miért tartottam az Idegennel. Az utolsó emlékem a dörrenés, és Robert agyának fröccsenése, majd a testének összeesése. Annyi biztos, hogy üvöltöttem. Valószínűleg sokkot kaphattam, mert ezután már csak arra emlékszek, ahogy csöndesen lovagolok egy földúton az Idegen mellett, és a kezemben lévő forgótáras pisztolyra meredek. Kora délelőtt lehetett, és én sok mindent nem értettem, például, hogy miért lovagolunk.

- Nincs autója? – kérdeztem.

- Sosem használtam – jött a mogorva felelet.

- Hova megyünk?

- Haza.

Kérdések százai cikáztam a fejemben, ám mind egyszerre akart volna feltörni a torkomon, ezért inkább visszafojtottam őket, és megpróbáltam rendet tenni az agyamban. Szegény Robertnek már sosem lesz egyben az agya – gondoltam, és a szám sarka mosolyra húzódott ezen a morbid kis viccen. Hiába a gyász és a veszteség, az emberi elme minden szituációban megtalálja a poént. Talán reflexszerűen így védekezünk a fájdalom és mélabú ellen?

Egyszer csak sziréna hangja csapta meg a fülemet. Hátrapillantottam, és egy rendőrautót láttam közeledni, a sziréna szakaszos megszólaltatása minden bizonnyal azt jelezte, hogy húzódjunk félre az útból. Így is tettünk, a kocsi elhaladt mellettünk, ám nagyjából húsz méter távolságban megállt, és kiszállt belőle két egyenruhás alak. Elég nagy feltűnést kelthettünk így lóháton, és nem úszhattuk meg az igazoltatást.

- Jó napot – köszöntött az egyikük, amikor megálltunk mellettük. – Honnan jönnek?

- A városból – válaszolta kissé flegma hangon az Idegen.

- Nem voltak véletlenül Piet kocsmájában az este? Ugyanis hidegvérrel megöltek ott egy egyetemistát, és a szemtanúk szerint az elkövető lóháton…

Nem volt ideje befejezni a mondatot, ugyanis az Idegen előrántotta a pisztolyát, és minden figyelmeztetés nélkül torkon lőtte a beszélő férfit, aminek következtében a mondat durva, véresen bugyborékoló hörgésbe fulladt, és a rendőr arccal előre elterült a földúton. Miközben a vörös vér lassan szétfolyt és táplálni kezdte az ösvény közepén növő gazt, a másik rendőr már nyúlt is a pisztolyáért, de már nem volt ideje előhúzni, mert az Idegen két golyót repített a férfi hasába, aki ettől térdre rogyott. Remegő kézzel próbálta takarni a sebet, ami perceken belül halálos lett volna, ám az Idegen nem akart annyit várni. Leugrott lova hátáról és szép egyenletes léptekkel odasétált a sebesülthöz. Bal tenyerét a térdelő rendőr fejtetőjére tette, majd jobbal előhúzott egy hatalmas kést a kabátja alól, ami már-már egy szablya méretével vetekedett.

- Ne! – kiáltottam, de hiába.

Az Idegen egyetlen határozott suhintással csapta le a férfi fejének tetejét, amit azután balkézzel fel is emelt a helyéről, majd nemes egyszerűséggel ledobta az út porába. Dermedten ültem a lovon, és néztem, ahogy a rendőr még mindig ugyanúgy térdel, keze remegőn próbálja takargatni a hasán ejtett sebet, viszont agyának felső része élénk rózsaszínben játszott a délelőtti napfényben. Az Idegen visszahelyezte a kést – machetét – a kabátja alá, szó nélkül visszaült lova nyergébe, és továbbindult mintha mi sem történt volna.

- Mégis mit képzel magáról? – üvöltöttem utána.

Ez a férfi egy eszeveszett gyilkos! – gondoltam. Először Robertet öli meg, most pedig szemrebbenés nélkül gyilkolt meg két rendőrt. Egyikükkel sem volt hajlandó megbeszélni a dolgokat, egyszerűen kioltotta az életüket!

- Megmentettem a szaros életedet! – kiáltott vissza a válla felett. – Mivel velem vagy és a gyilkosság szemtanújaként nem tettél feljelentést, a tettestársammá váltál. Villamosszékbe kerültél volna, ahogy én is.

Mielőtt bármit válaszolhattam volna, az Idegen füttyentett egyet, mire a lovam követni kezdte őket. Elnémulva ültem a nyeregben, ahogyan elhaladtunk a még mindig térdeplő rendőr mellett. Bizonyára olyan sokkot kapott a teste, hogy nem képes elernyedni – jutott eszembe. Ahogy elhagytuk a folyvást villogó, ám gyászos némaságba burkolózott rendőrjárművet, halk puffanást hallottam. Hátrapillantottam, és már két fekvő hullát láttam az út porában, ahogy vérük lassú folyása ragacsos sárrá változtatja a finom földet.

**

Hamarosan megérkeztünk az Idegen… hát, kalyibájához, mert erre nem tudok szebb szót kitalálni. A földút mellett egy mezőn hevert a tákolmány, egy alig tíz négyzetméternyi zug, fából építve.

A férfi leszállt a lóról, és odalépett hozzám, megfogva az én lovam kantárját is. Némán leszálltam, és amíg ő elvezette és kikötötte a hátasokat a kalyiba hátuljához, én beléptem a „szobába”. Jobb oldalon egy szekrénysor állt végig a fal mentén, tele kacatokkal. Velem szemben egy franciaágy feküdt a szemközt lévő falhoz tolva. Baloldalt pedig egy fából összeeszkábált, egybefüggő padsor futott. A mellettem lévő bal oldali sarokban még egy kényelmesnek tűnő fotelt véltem felfedezni.

Nagyot ugrottam ijedtemben, amikor meghallottam magam mögött az erőteljes krákogást. Megfordultam – az Idegen nézett rám vizslató tekintettel. Odébbálltam, hogy be tudjon jönni, és ő szó nélkül meg is tette ezt, becsukva maga mögött az ajtót. Mivel ablak nem volt, csak a deszkák között beszűrődő kevés fény adott egyfajta félhomályos hangulatot, így elmondhatom, hogy leginkább légynek éreztem magam a pók hálójában. Kettesben maradtam ezzel a gyilkossal, ráadásul az ő területén.

**

Nem szóltunk egymáshoz a nap hátralévő részében. Odakint a kalyiba előtt tábortüzet gyújtottunk, és azon főtt meg egy bográcsban a vacsora. Valamilyen főzelékféle lehetett, és bár az elmúlt nap történései miatt egyáltalán nem voltam éhes, mégis leerőszakoltam a torkomon valamennyit. Lisztet és mustárt éreztem benne, valamint kölest. Érdekes íz kompozíció, annyi szent. A földút viszonylag közel futott hozzánk, és egész nap csak egyetlen autót láttam elmenni rajta, melynek utasai bizonyára észrevettek minket, de nem lassítottak le. Jóval sötétedés után még mindig odakint ültünk, jómagam a tűzbe bámultam a gondolataimba mélyedve, az Idegen pedig egy puskát tisztítgatott. Majd egyszer csak a férfi felpattant, homokkal eloltotta a tüzet, és kezében a puskával a kalyiba felé indult.

Én tovább gondolkoztam. Még mindig nem emlékeztem, hogy miért jöttem vele, és hogy került hozzám Robert pisztolya. Elővettem a fegyvert, és a csillagok enyhe fényénél vizsgálni kezdtem. Ezzel ölte meg a barátomat. Stílusos lenne, ha én pedig ezzel végeznék ővele. Felhúztam a pisztolyt, és az Idegen hátára céloztam. Kezem remegni kezdett amint belegondoltam, hogy véget fogok vetni egy emberi életnek. Bátorságomat összeszedve meghúztam a ravaszt, ám egy kattanáson kívül semmi sem történt. Kinyitottam a tárat; üres volt. Az Idegen ekkor csukta be maga mögött az ajtót. Ez talán egy égi jelt volt – gondoltam. A bosszú sosem megoldás. Zsebre vágtam a pisztolyt, és én is elindultam a férfi után. Félve nyitottam ki az ajtót, egyre csak az járt a fejemben, hogy amint belépek, azzal a puskával végez velem is. Ám nem így történt, az Idegen már az ágyban feküdt betakarózva. Én a korábban már kinézett fotelba telepedtem, és bámulni kezdtem a sötétséget, ám valami kényelmetlen dologra ülhettem, mert nagyon nyomta egy tárgy a faromat. Felálltam, és lenyúltam az ülőpárnára. Töltények. De mihez? Visszaültem a helyemre, és újból körbenéztem a szobában, immáron a szemem hozzászokott a sötétséghez, és megpillantottam a fotel karfájának támasztott puskát.

**

Isten tüzes pallosa – zengett a fejemben a gondolat, miközben megtöltöttem a fegyvert és egy halk kattanás kíséretében élesítettem.

- Kérlek, ne! – ült fel ágyában az Idegen.

Bizonyára meghallotta a csőre töltés neszeit, amit nem tudott mire vélni, majd a kattanással világossá vált számára, hogy mire is készülök.

- Megmagyarázom! Mindent, esküszöm – esdekelt a kezeit maga elé tartva, így próbálva védekezni ellenem.

Nem méltattam válaszra. Ő sem magyarázkodott Robertnek, sem a rendőröknek. Felemeltem a puskát, és céloztam. Még a félhomályban is látni lehetett, ahogy az Idegen pupillái kitágulnak a félelemtől.

Bumm! Az egyetlen lövés hangja messzire visszhangzott az éjszakában. Az Idegen homloka közepén egy lyukon át csorogni kezdett a vér, s ő visszadőlt az ágyba. Immár örök nyugalomra.

Hogy mit éreztem? Elégedettséget. Meg voltam róla győződve, hogy megérdemelte. Vidám mosollyal helyezkedtem kényelembe a fotelban, és a gyilkos fegyvert magamhoz ölelve hamar álomba merültem.

**

Helikopterzajra riadtam. Mi a fene történik? Felpattantam, és kilestem a deszkák közötti réseken. Kommandós ruhás emberek ereszkedtek le a kalyiba köré, bizonyára a helikopterből. Hallottam a rádiójukat is:

- Igen ügyvéd úr, megtaláltuk. Ne aggódjon, kezelésbe vesszük a helyzetet!

Robert apja küldte őket! Lesápadtam. Az Idegen holtan feküdt az ágyában, ezek pedig először lőni fognak, és csak azután kérdezni, már ha egyáltalán. Hogy magyarázzam el nekik, hogy nem én öltem meg Robertet? A helikopter hangja egyre jobban kitöltötte a fejemet, és a katonák üvöltözése elborzasztott. Körülvettek! Jeges rémület járt át. Én nem tettem semmi rosszat! Csak egy egyetemista vagyok, akinek megölték a barátját!

- Indulás! – hallottam kintről a parancsszót.

Hirtelen ötlettől vezérelve eldobtam a puskát, és felrántottam a fából készült hosszú padozat tetejét. Üreges! Gyorsan belebújtam, és magamra csuktam a fedelet. Éppen időben tettem, mert a helikopter gépfegyverei abban a pillanatban miszlikbe aprították a kalyiba tetejét, pár másodperccel később pedig mintha felrobbant volna körülöttem a világ, úgy törtek be a katonák a házba.

Bizonyára észrevették a halott Idegent, és egy halvány reménysugár töltötte el a szívemet, hogy talán úgy gondolják, valaki már elvégezte a munkájukat, és továbbállnak. Legnagyobb rémületemre azonban újból meghallottam a rádiót:

- Itt kell lennie valahol! Lőjetek szét mindent!

Éktelen fegyverropogás kezdődött, aminek következtében darabjaira hullt minden egyes épületelem a kalyibában, köztük az engem bújtató padozat is. Bizonyára észrevették, hogy védtelenül kuporgok, mert a fegyverek elhallgattak, és én éreztem, ahogy rám szegeződnek a szempárok – no meg a gépfegyverek csövei persze. A helikopter még mindig felettünk körözött, felkavarva az apró darabokra hullott berendezés piciny részeit. Nekem nem volt erőm mentegetőzni, nem volt erőm ahhoz, hogy megadóan feltegyem a kezeimet. Csak kuporogtam tovább, összegörnyedve és lelkileg teljesen összetörve, a szemeimet szorosan behunyva, mint aki egy rémálomból próbál felébredni. Vártam, hogy durva kezek megragadjanak, és mint egy közönséges bűnözőt, elvonszoljanak.

**

Az idősebb Robert nem sok időt hagyott a gondolkozásra. Miután megtudta, hogy a fiát agyonlőtték Piet kocsmájában, azonnal tárcsázni kezdett egy számot. A legprofibb csapat volt az országban. Zsoldosok, tulajdonképpeni bérgyilkosok, akik bűnözőkre voltak szakosodva, és rendszerint olyanok keresték fel őket, akik nem akarták, hogy egy-egy elkövető törvényes bánásmódban részesüljön. Robert nem kedvelte őket, ügyvéd lévén úgy érezte, hogy a bűnösök kiiktatása csak az ő munkáját veszi el. Ha mindenki öntörvényűen szolgáltatná az igazságot, akkor hiába működnének a bíróságok, és ő maga is fölöslegessé válna! Mindig is ez volt a véleménye, ám azon az estén elfogta a bosszúvágy. Belegondolni sem mert, hogy a fia gyilkosa tisztességes tárgyalásban részesülhessen.

**

Azon a reggelen egy zsoldoscsapat helikoptere körözött egy elhagyatottnak tűnő kalyiba felett. Tudták, hogy két embert keresnek. Az egyikre holtan találtak rá az ágyában, és egy fegyver hevert a földön. Minden bizonnyal a társa végzett vele, de hogy miért, az már igazán nem rájuk tartozott. Még mindig maradt egy célpontjuk, és az eldobott puska azt jelentette, hogy a másik elkövető rémületében dobta el a gyilkos fegyvert, és talán még mindig itt bujkál.

- Itt kell lennie valahol! Lőjetek szét mindent! – hangzott az utasítás.

Cafatokra lőtték a helyet, és végül rátaláltak a fiatalara. Amaz nem tett semmit, meg sem próbált védekezni, csak ott kuporgott egyhelyben, mintha a mozdulatlansággal láthatatlanná is válhatna. A helikopter pilótája kiegyensúlyozta a gépet a levegőben, és akárcsak odalent a többiek, a fedélzeti gépfegyvert ő is a célpontra irányította. Abban a másodpercben, ahogy tüzelni kezdett, egyszerre ugattak fel a lenti fegyverek is. Közel húsz gépfegyverből záporoztak golyók a kuporgó egyetemistába. Testét átjárta a fájdalom, és a halál hidege.

fantázia novellák elvont végzet álom novella

Szólj hozzá