Bíborszínű láng gyúlt a Styx partján.

A révész lassan evickélt csónakjával a homályba vesző folyamon. A víz az enyészet szagát árasztotta, sűrű volt, akár az iszap, és bordón sötétlett, akár az alvadt vér. A túlpart nem volt más, mint egyfajta foszló matéria, amely végül belefullad a horizont fenyegető, sivár semmiségébe.

Ezen az oldalon biztonságban voltam. Tüzet raktam, mely a bíbor legkülönfélébb árnyalataival lángolt, és vártam. A túloldallal ellentétben itt fellelhető volt néhány korhadó fa és velejéig száradt cserje. A talaj repedéseiből kénes füst szivárgott az egyébként is poshadtnak tetsző levegőbe. Poshadt volt, vagy talán rothadt? Magam sem tudom biztosan.

Bíborban izzó lángot gyújtottam a Styx partján. A révész őrjítő lassúsággal haladt el előttem. A bőr fodrokban lógott a testén, mintha valamilyen köpönyegként akarna funkcionálni, én pedig biztos voltam benne, hogy ha lenne tekintete, egyenesen rám szegezné. Ritka látvány lehet egy magamfajta kóbor lélek, amint tábort ver a parton. Ám a révész tudomást sem vett rólam. Rozoga csónakja érdeklődés nélkül siklott el előttem.

Az erszényemhez nyúltam. Két rézpénz. Ennyi maradt az elherdált harminc ezüsttalléromból. A kárhozathoz pont elég. Vagy épp az átkeléshez. Egyébként is, mi a különbség?