Hová lesznek az álmok, ha az álmodó meghal? Akár a be nem teljesült vágyak és meg nem cselekedett tervek, minden ide jut végül: a padlásra. A helyre, amely a szférák közt lebeg a tér és az idő megformálása óta. Gerendáit a legelső csillagok pusztulásakor bekövetkező nóvarobbanás vetette ki magából, deszkái pedig hosszú eonok feledéseinek könnyeitől nyirkosak. Ezen a helyen nincs nappal, hiszen a csillagok, mint távoli planéták fénylő égitestjei, túl messze vannak, hogy beragyoghassák a félhomályt. Az est és a hajnal, mint két pólus, akár egy mérleg két nyelve egyensúlyoznak kecsesen az univerzum szövetén, s a kettejük közt megfeszülő szikár mezsgyén foglal helyet a padlás.

Otthona árnyéknak és pornak. Bölcsője, s egyben sírboltja is a fizikai világ eszméinek. Itt, ahol a finom szemcsék angyalszárnyak fuvalmaitól kavarognak lágyan a légben, ahol a csendet nem az üresség, hanem a teljesség tölti be, és a fel-felbukkanó fantomszerű jelenések is a megnyugvás hírnökei csupán; itt, a padláson mind egyek vagyunk: árnyak és por.