Az éjszaka ködlő fényessége simogatta a kopár földeket, ameddig csak a szem ellátott. Valaha szántóföldek lehettek ezek a kihalt puszták. Az itt-ott felbukkanó fák és bokrok ágain néhány levél sorvadozott az ősz színeiben pompázva, és a holdfény lágy sugarai mintha az elmúlt élet leheletével telítették volna meg őket.

Ősz – elmélkedett a férfi, miközben egy poros úton haladt a sivár földeken. Ennél már csak az lenne a nevetségesebb, ha a szél meglengetné a leveleket. Erre a gondolatra mosolyra húzódott Mr. Chicago szája. Amikor bekövetkezett a Vég, a természet erői eltűntek, így már csupán néhány régen született ember tudja, hogy mit jelentenek az évszakok, az ár-apály, az eső, a szél…

– És a napsütés – sóhajtott a férfi.

Amióta bekövetkezett a Vég, és a Föld megszűnt forogni, valójában minden természetes élet elpusztult – kivéve az emberiséget. Ez is bizonyítja, mennyire elszakadtunk a világ körforgásától – fordult meg a férfi fejében már sokadjára a gondolat. A napsütés is csupán egy kép volt a múltjából, akárcsak a város ahol felnőtt, és aminek emlékét az azóta eltelt hosszú idő óta hordja a nevében.

A férfi hamarosan leült egy kiszáradt fa tövébe, és merengve tekintett fel a holdra, régi barátjára. Nem tudta, miért él egyáltalán, de nem tudta rávenni magát a halálra sem. Persze, senki nem tud csak úgy meghalni – fintorgott Mr. Chicago. A Vég után az emberek továbbra is vénültek, ám sokkal lassan ütemben, mint régen a normális világban, és nem is haltak meg. Folyamatosan öregedett el a testük, ha szomjaztak kiszáradtak, ha éheztek elsorvadtak – de nem haltak meg. Az egyetlen kiutat ebből a sehová sem tartó életből az erőszakos halál jelentette.

– Kérlek – emlékezett Mr. Chicago édesanyja könyörgésére. – Kérlek, fiam, szabadíts meg engem!

Nem kellett neki kétszer mondani; minden családtagjával ő végzett, és egyébként is éhes volt már. Gyávák voltak még az öngyilkossághoz is, nemhogy képesek legyenek életben maradni ebben az új, zord világban.

– Ölni, hogy egyél, enni, hogy legyél – idézte fel Mr. Chicago a Vég utáni világ egyetlen szabályát.

Az emberek az utolsó élőlények a Földön, és hiába a halhatatlanság – az éhség attól még kínzó érzés.

**

A Vég október elsejének éjszakáján történt meg – legalábbis Chicago városában. Az amerikai kontinensen nem sokkal múlhatott el éjfél, amikor a Föld megszűnt forogni. Az állatok egészen egyszerűen elpusztultak: fennakadó szempárral, holtan terültek el ott, ahol éppen voltak; a növények sorvadni kezdtek, és néhány pillanat múlva már pontosan úgy néztek ki, ahogyan jelenleg is állnak; a mesterséges technika által alkotott dolgok használhatatlanná váltak; végül pedig kitört a pánik. Hosszantartó hisztéria és kilátástalanság uralkodott a Földön, amíg végül beköszöntött ez az új világrend, amit Mr. Chicago nemes egyszerűséggel csak a kegyetlenség korszakának titulált, és szent meggyőződéssel vallotta, hogy nem is lesz több fejezete az emberiség történetének. Az idő, mint fogalom egyébként is értelmetlenné vált, hiszen ezen a féltekén folyamatos éj uralkodott, a bolygó másik oldalán pedig bizonyára azóta is nappal van. A Vég bekövetkezte óta süti a nap azokat a kontinenseket – mélázott Mr. Chicago. Micsoda pusztaság lehet már ott?

Ám egyszer vége lesz. El fog jönni az idő, amikor már csak egyetlen ember él majd a Földön, mert a többieket vagy mind megölte, vagy öngyilkosok lettek. És egyszer az a valaki is meg fogja unni ezt az egészet, és véget vet az életének. És akkor – akkor majd a Semmi következik.

**

Mr. Chicago elbóbiskolhatott, mert egy csilingelő hangra ébredt, ahogyan az őt szólongatja.

– Uram – suttogta neki valaki.

A férfi kinyitotta szemeit, és egyenesen egy női arcba nézett. Finom vonások és élettel teli kék szempár tartozott a mosolygós hanghoz.

– Annyira örülök, hogy találkoztunk – ölelte meg a jövevény Mr. Chicagót. – Fogalma sincs, milyen régóta vagyok egyedül!

Mr. Chicago először meglepődött ezen a spontán érzelemkitörésen, amit ölelésnek neveznek, majd cinikusan elvigyorodott. Ő ne tudná milyen érzés hosszú idő óta egyedül barangolni?

– Bizonyára a Vég után született – dörmögte, miután kibontakozott az ölelésből.

– Honnan tudja?

– Megérzés – vont vállat a férfi.

– Mondja, merre viszi az útja?

– Előre.

– Nincs úti célja? – hökkent meg a nő.

– Minek az?

Erre nem lehetett mit válaszolni. Mr. Chicago feltápászkodott, kezébe kapta régi-régi, rózsafából készült sétapálcáját és továbbindult. A nő követte.

– Mi a neve?

– Chicago.

– Sugár – nyújtotta a kezét a hölgy.

Mr. Chicagoban felrémlett egy emlék az illedelmes köszönésről, ám nem emlékezett rá pontosan, így inkább szótlanul ment tovább. Újdonsült útitársa egy szégyenlős grimasz kíséretében követte.

– Tudja, a Sugár egy rövidítés – csacsogott tovább. – A reménysugarat jelenti, az emberiség jövőbe vetett hitét.

Uramisten – gondolta a férfi.

– Szép név.

Ezután jó darabig nem szóltak egymáshoz. A szokásos süket némaság kísérte őket, melyet csupán a lépteik neszei zavartak meg. A világ hosszú idő óta hallgatott. Ez a nő talán nem is tudja, mit jelent a madárcsicsergés – elmélkedett Mr. Chicago – vagy a szellő susogása a falombok között.

– Hogy lehet cél nélkül menni? – szólalt meg újra Sugár. – Mégis merre tart egyáltalán?

– Előre.

– Csak úgy sétálgat a világban egyedül? – értetlenkedett a nő.

– Mi mást kéne tennem?

– Például keresni a tüzet.

– Ostobaság! – horkant fel Mr. Chicago.

– Ez megmenthetne minket!

A férfi jóízű nevetésben tört ki. Nem is emlékezett már, mikor nevetett utoljára.

– Mitől kellene megmenekülnünk? Semmilyen veszély nem fenyeget minket, Miss Sugár. Valójában az emberiség történelmében először fordul elő, hogy semmitől nem kell félnünk. Még a halál sem parancsol nekünk.

– Maga szerint ez élet?

Mr. Chicago megtorpant. A lelke hosszú ideje érzelmek nélküli volt, olyan kihalt, akárcsak a világ maga, ám most felgyülemlő haragot érzett.

– Én tudom, hogy milyen volt az élet – válaszolta ridegen. – Magának viszont fogalma sincs róla, mert ebben a világban él, amióta az eszét tudja. Hogy mer kérdőre vonni engem?

A nő nem ijedt meg, rezzenéstelenül állta a férfi kemény pillantását. Nem volt mitől félnie – ezt ő is tudta.

– Ha sikerül tüzet gyújtanunk ebben a kihalt világban, talán a természet is újjáéled.

– Nem lehet tüzet csinálni – jelentette ki Mr. Chicago, és tovább folytatta az útját, Sugár pedig követte. – Higgye el, próbáltam, hosszú időn keresztül kerestem a módját, és keresztül-kasul bejártam ezt a kontinenst a megoldásért, de hiába. Ez lehetetlen.

– Itt igen – bólintott a nő. – De az óceánon túl, ott, ahol süt a nap… talán van rá esély.

– És mégis hogyan akar odajutni? Neki akar vágni a víznek mindenfajta eszköz és tájékozódási segítség nélkül?

Sugár nem válaszolt, így a férfi lezártnak tekintette a témát. Végül egy árok szélén leültek pihenni, miközben a nő láthatóan vívódott magában.

– Hallott már Bunderasról?

Mr. Chicago szeme felvillant.

– Julio Bunderas csak egy legenda. És még ha létezik is, akkor sem számít semmit. A mágia a természet erőinek pusztulásával elpárolgott a világból.

–  Az emberi elme hatalma még mindig végtelen, Mr. Chicago – jelentette ki Sugár. – Talán a mágia valóban eltűnt, de az akaraterőnk továbbra is rendelkezésre áll.

A férfi hallgatott. Haragudott a nőre, amiért érzelmeket csikart ki belőle. Mennyivel nyugodtabb volt az élete kiüresedve! Igaz, a düh idővel lecsillapszik, ám Sugár egy sokkalta mélyebben gyökerező érzést is előhívott a lelkében, amelyre pedig megesküdött, hogy örökre eltemeti magában. Mr. Chicagoban fellángolt a remény.

**

Hosszú ideig némán ücsörögtek a gondolataikba mélyedve; mindketten azt próbálták elképzelni, min agyalhat a másik.

– Mire gondol? – törte meg a férfi a mélységekbe nyúló némaságot.

– A szüleim szerint Julio Bunderas délen lakik.

– Jártam a déli földeken. Beszéltem az ott lakókkal, de nem ismerik a mágust.

– Lehet, hogy járt arra, de nem tudta, hogy pontosan hol keresse – mosolygott Sugár. – Ezért szükséges, hogy célja legyen az utazásnak, különben csak össze-vissza barangol.

Mr. Chicago hallgatott. Továbbra is dühítette az okoskodás, és egyre inkább dühítette a társaság is.

– Hol? – kérdezte tömören.

– A déli földek közepén. Az őserdőben.

A férfi hümmögött. A dzsungelbe valóban nem merészkedett be, mert nem látta értelmét.

– Ha meg is találnánk Bunderast, ő sem képes tüzet csiholni – vetette ellen. – Mint mondtam, a mágia halott.

– De a segítségével talán átjuthatnánk az óceánon!

Mr. Chicago néhány pillanatig meredten nézett a nőre, majd kezébe kapta a sétapálcáját és felpattant.

– Akkor irány dél – mondta nemes egyszerűséggel.

A nő mosolyogva bólogatott, miközben Mr. Chicago az égre tekintve olvasta ki a csillagokból az irányt, és az útról letérve nekivágtak a kihalt pusztaságnak.

**

Elszáradt bokrok között lépdeltek a holdfény áztatta porzó földeken, csizmájuk száraz gazokon taposott, melyek már soha nem fognak újra kihajtani.

– Mondja, milyen volt az élet? – kérdezte Sugár, amikor letelepedtek egy dimbes-dombos helyen, ami régen virágoktól illatozó rét lehetett.

– Hiába próbálnám elmagyarázni – meredt maga elé a férfi –, mert olyan szavakat kellene használnom, amiknek nincs jelentősége az ön számára. Korábban úgy fogalmazott, hogy az óceánon túl, ahol süt a nap. Tudja egyáltalán, hogy mit jelent a napsütés? Már magam is alig emlékszem rá, de ön soha nem is láthatta, és ha jól sejtem, még a nagyszülei sem.

A nő hallgatott. Vizslató szemekkel nézte Mr. Chicagot, egy halott világ nagyon is élő hírnökét.

– Tudja, hogy miért élnek még az emberek? – kérdezte inkább a férfit.

– Hogy őszinte legyek, nem is nagyon érdekel.

– Az agyunk természethez kapcsolódó része halott – kezdte a magyarázást Sugár. – A tudatos elme működése az, ami túlélte a Véget, és ami nem hagyja elveszni az emberiséget.

– Ha az agyunknak csak a tudatos része működik, akkor hogy a fenébe érzünk éhséget? Szomjúságot? Hogyan vagyunk képesek utódokat nemzeni, ha egyszer az ösztöni részünk meghalt?

– Az elme genetikailag úgy van kódolva, hogy a létfenntartáshoz szükséges az étel és az ital. Egy több százezer éves programozás nem törlődik ki néhány generáció alatt.

Akármennyire is szeretett volna, Mr. Chicago nem tudott nem egyetérteni. Logikus magyarázatnak hangzott.

– Na és a szex?

– Az emberiség már nagyon régóta az élvezetért szeretkezik, nem pedig fajfenntartás céljából.

Jogos – hagyta rá a férfi. Felderengett benne menyasszonyának régen elfeledett emléke és az utolsó együttlétük, mielőtt a nő öngyilkos lett volna. Szinte érezte kedvese finom parfümjének illatát és forró leheletét. S a könnyeit, melyek kettejüket siratták.

– Mondja, milyen érzés?

– Hmm? – Mr. Chicago az emlékek ködén keresztül szinte alig hallotta Sugár hangját.

– A szex. Amikor benne van egy nőben. Milyen érzés?

Beletelt néhány pillanatba, mire a férfi felfogta a kérdést, majd szélesen elvigyorodott.

– Mint napozni a tengerparton egyik kezemben szivarral, a másikban meg egy hűs koktéllal.

Sugár megértően mosolygott.

– Nagyon szeretném átélni.

– Melyiket?

– Amelyikre hamarabb alkalom adódik.

Mr. Chicago végigmérte útitársát, majd beletekintett a kék szempárba. Micsoda élni akarás szikrázik benne, pedig fogalma sincs a valódi életről és a normális világról. Hadd kapjon egy szeletet belőle – határozta el magát a férfi.

**

Mr. Chicago finoman megcsókolta a nőt. A szomjúságtól cserzett ajkaik hamar átnedvesedtek egymás nyálától – ez az érzés már önmagában is fenséges volt. A puha csók hamarosan átcsapott vadságba, és a férfi valósággal letépte Sugárról a pólót. A nő teste csont sovány volt, a mellei pedig laposak, ám a bimbók élénken meredeztek, ami a nyilvánvaló testi izgalomra utalt. Mr. Chicago hamar a szájába is vette az egyiket, és átszellemülve szopogatni kezdte, majd nyelvével körkörösen kényeztette. Sugár halkan nyögdécselt, és csakhamar átvette az irányítást.

Szétfeszítette a férfi ingét, így láthatóvá vált az összeaszott hús, a csontra tapadt bőr és a sűrű mellszőrzet. Sugár simogatni kezdte a mellkasát, egyik kezével egyre lejjebb hatolva a nadrág alatt meredező férfiasság felé, közben másik kezével magára húzta őt és csókolózás címszó alatt heves nyelvpárbajt folytatott a férfival.

Valahogy így képzeltük el a régi világban az élőhalottak párzását – futott át Mr. Chicago fején a gondolat, amint lehámozta a farmert Sugárról. A nőt egyáltalán nem lehetett kívánatosnak nevezni, régen az ilyen testű embereket hívták anorexiásnak. Manapság viszont mindenki így néz ki – gondolta a férfi, miközben egy köpéssel nedvesítette meg Sugár hüvelyének nyílását. Csupán az élvezet miatt – mondta magában, és behatolt a nőbe.

**

Mr. Chicago hanyatt fekve bámulta a sötét égboltot. Kívülről fújta már a teljes csillagzatot, hiszen a Vég óta ugyanott állt mindegyik fénylő pontocska, rezzenéstelenül. Mellette Sugár pihegett álomba szenderülve. Kétszer is szeretkeztek, és a nő mindkétszer teljes vadsággal adta át magát a testiségnek. A férfi akár boldog is lehetett volna; nem volt többé egyedül, és egy szeretetre méltó nő lett a társa, ráadásul talán visszaállíthatják a régi világot is, amennyiben Sugár Bunderasra vonatkozó információi helytállóak.

– Na és ha megvan a mágus? – kérdezte hangosan.

A világ szokásához híven hallgatott. Julio Bunderas csupán arra jó – elmélkedett – hogy elvigyen minket a régen Európának nevezett földrészre, ahol talán tudunk tüzet gyújtani, amitől talán újjáéled a természet és így talán visszaállíthatjuk a normális világot.

És még ha sikerül is… ugyan ki akar újra ott élni? – futott át a gondolat Mr. Chicago agyában. Annyira korlátozott volt az a világ és annyira fölösleges dolgokkal volt tele. Hát nem jobb így, üresen? Nem lenne sokkal jobb, ha továbbra is olyan nyugodtan élhetne, mint a Vég óta eltelt időszakban?

– Remény – nézett a férfi a mellette alvó Sugárra.

Mennyire fölösleges és kínzó érzés! Akárcsak az éhség…

**

Miután jóllakott, Mr. Chicago magára kapta a ruháit, kezébe fogta vértől csöpögő sétabotját, és továbbindult a déli földek felé.

– Ölni, hogy egyél, enni, hogy legyél – dúdolta magában.