Nomen est omen
S történt vala a teremtés,
Ahol létrejött az élet, és
A halál. Fény és sötét
Kezdte meg végtelen keringőjét
Soha nem szűnő átoktól kísérve -
Míg eljő a megváltó világvége.
A költő pennáját letéve körbetekintett a romos szobában, és az egykor ablakként funkcionáló lyukon át kinézett a lágy napsütésbe. Hallgatta a szellő finom zúgását, ahogy átsuhant a lombok között. Csodálatos reggel – gondolta mosolyogva, és tollát tintába mártva folytatta az írást.
**
Az energiából pedig anyag
Állt össze, akár az agyag;
Égitestek születtek hatalmas
Robajjal. S mint a méhkas:
Bölcsőként szolgálva utódaiknak,
Ám halállal lakoltatva a behatolóknak.
A költő megdörzsölte a szemét és kitekintett a düledező betonkolosszusból. A hatalmas, több szintes épületet, amelyben az ő lakhelye is volt, milliószor bejárta már, ám soha nem merészkedett ki. Maga sem tudta miért, de valahogy jobban érezte magát az épület hűs rejtekében, mintsem, hogy kitegye magát a nap fényének. Szerette nézni, és szerette, ha besütött a harmadik emeleten megbúvó szobájába, ám közvetlenül nem akart érintkezni vele. Jobb a békesség – gondolta.
**
Majd a Csillaglények megérkeztek
A Földre, s letelepedtek.
Új hazát alapítottak
Hol ősi tudással uralkodtak,
Ám végzetük végül utolérte őket:
Csodás birodalmuk hullámsírba süllyedt.
Elmerengett. Már nem először fordult meg a fejében a gondolat, hogy sétáljon egyet, megmelengetve magát a napfényben, ám mindig elvetette az ötletet. Mégis hova sétálna?
És kivel?
**
A túlélők szétszóródtak a Földön,
Ami lett nekik otthon helyett börtön;
Elszakadva a csillagoktól, mindenüket odavesztve,
S letörölte könnyeiket az éjszaka bársonyos leple.
Fato Menum feltápászkodott rozoga székéből, és leheveredett a kemény padlóra. A sivár betonból itt-ott növények hajtottak ki, ahogy a természet visszafoglalta magának jogos tulajdonát. Mióta is? – töprengett a költő, ám végül vállat vont. Nem számolta a napokat, és nem szeretett gondolkozni sem; nem is igazán értette, hogy mire jó az. Ő azt tette, amihez éppen kedve volt, így él, amióta az eszét tudja. Igaz, nincs is senki, akitől mást tanulhatott volna.
**
Fejlődött vala az emberiség:
Alkottak, Csillaglények leszármazottaiként,
Ám tudásvágyuk mellé gőgjüket is örökölve:
Éhezve a mindig-mindig többre.
A költő odalépett a sarokban növő bokorhoz és a bogyóit leszedve enni kezdett. Emlékezett, amikor először kóstolta meg a kesernyés termést, alig bírta lenyelni, ám mostanra teljesen hozzászokott az ízhez. Szomját a bokor melletti fémvödörben összegyűlt esővízzel oltotta, amely az épület repedésein át csepegett le hozzá.
**
Testvér a testvért gyilkolta,
Önnön vérét is élvezettel csapolva,
Míg végül csak egy maréknyin
Maradtak; új világot építettek a régi romjain.
Fato Menum nem tudta, hogy miért ír verseket, egyszerűen csak írta őket. Gyermekkora óta rímek kavarogtak a fejében, és történeteket akart mesélni, ám mivel nem volt kinek, így a kínzó vágy addig erősödött benne, míg végül úgy döntött, szimbólumok rajzolásával megörökíti a fejében zsongó gondolatokat. Azokat a jeleket használta, amiket gyakran látott a lakhelyéül szolgáló romos épület falaira festve. Biztosan más emberek rajzolták oda őket – gondolta mindig, ám elképzelése sem volt arról, hogy léteznek-e más emberek.
**
S az emberiség felhágott a csillagok közébe,
Őseik után kutatva, a kozmosz mélyébe,
Elhagyva a Földet, mit romlásba taszítottak,
Visszaadva a természetnek átmeneti otthonukat.
Az alkotó, Fato Menum nem értette szavainak jelentőségét, csak azt tudta, hogy önmagát is bele kell majd írnia a hosszú-hosszú históriába, ám érezte, hogy nem most. Az még nagyon messze van, mire ő következik a történetben. Addig is folytatja az írást, és ha elér majd arra a pontra, amikor a története meg fog egyezni a valósággal – tudta, hogy akkor történni fog valami.