Kristálypalotában jártam -
a Hold orcája ragyogott.
Körülzsongták lelkemet
finom, költői dallamok.

Lépteim puhán suhantak
az ezüstszínű folyosón -
a levegőben szállott
ezernyi vöröslő szirom.

A csend gyöngéden ölelt
körül, hideg fuvallattal
vezetve a kastély mélyébe;
s én csak sodródtam az álommal.

Az Éj Királynője vigyázott
fölöttem csillagtrónusán,
uralkodva a sötétség lidérces
szellemeinek emlék-porán.

Előttem egy ajtó tárult,
nyílott halkan, kecsesen,
s egy dús fekete pillangóraj
repült ki rajta lelkesen,

kavarogván a lángszínű szirmokkal,
vörös-fekete táncot járván,
csodás keringőt lejtve,
végül szikrázó porszemekké válván.

Beléptem hát az ajtón
hol kristályterem fogadott,
és ez egész aula a Hold
fényességében ragyogott.

Bíborszínű bársony díszítette
e fenséges csarnokot,
mely hosszú századok óta
érintetlen hallgatott.

Valaha bálterem lehetett,
hol selymek és csipkék
fodrozódtak mámorosan -
szinte éreztem az ízét

a boroknak, pezsgőknek,
hol egyre csak forgott a tánc,
és Úrhölgyek és Urak között
fonódott izzó románc.

Szellemeik tán még ma is
ez ódon falak közt kísértenek,
zengő dallamokra várván,
hogy újfent táncba kezdjenek.

Hanem újabb fuvallat jött,
mely ismét ajtót tárt elém:
mögötte sejtelmes csigalépcső
intett csalogatón felém.

Követtem hát a hívását,
bár szívem a fülemben dobogott,
s érezni véltem, hogy ezernyi lélek
tölti meg mögöttem a csarnokot.

Felérvén pedig egy szalonba tértem:
arany rámákban múlt emlékek képei,
az asztalon egy avítt lámpa
s gyertyák apró fényei.

A falakat bordó tapéta fedte,
az ablakot finom selyem bársonya,
s odakint egy temető ködös
sírjainak márványfényű tábora.

Árnyalakok osontak a ködben,
lágyan suhanva a gazon át;
remegő sziluettjük derengése
lassan az elmúlásba szállt.

A kandalló fölött pedig
ujjnyi portól takarva
antik tükör függött
némaságba roskadva,

s én úgy hittem, szemeim megcsalnak,
mert amit hiába kutatott élő és holt,
egyszerre megleltem: igen,
az Álmok Tükre volt.

Keretét rúnák szegélyezték
s én leporoltam őt,
ujjaimmal simítva végig
a sosem volt időt,

mely e tárgyba zárva
várakozik türelmesen,
míg végül egybeolvad majd
a lehetséges és a lehetetlen.

Érintésemre a Tükör felhevült
és magába szippantotta lelkem:
nem létező világokon át
szárnyaltam elfeledetten,

mígnem lényem részecskéi
újból összeforrtak -
s én ott találtam magam kellős
közepén a Márványcsarnoknak.

Jeges szellő lejtett
bódult keringőt a falak mentén,
míg valahol a távolban
melódia zendült hegedűhúr testén.

S ahogy a bűvös muzsika
lassan betöltötte a teret,
hirtelen egy régen vágyott
érzés öntötte el lelkemet:

keblemben lángra gyúlva
zubogott forrón a vérem,
amint végső csapást mért
szenvedélyre éhes szívem

keserű csalódások
nyomán termett rabláncaira,
miket szilánkokra zúz most
a remény halovány sugara.

Dermedetten néztem a terem
közepén tündöklő ragyogást,
e hófehéren szikrázó,
Hold áztatta márvány-képmást.

Apró porszemcsék kavarogtak
az ezüstös légben
ahogy könnyes szemmel
a szobor felé léptem

kezeimet vágyakozón
feléje nyújtva -
remegő ujjam holt kedvesem
alakját végigsimította.

S ekkor mintha megállt
volna az idő köröttem:
éreztem, ahogyan a lég
megfagy mögöttem,

villámcsapás perzselt, elmém
pedig elnémult végleg...

Beszélik, hogy van egy hely,
ahol a világok összeérnek:

ott, ahol villanás az élet
és öröklét a halál,
hol a szerelem nem csak
lételem, de elemi szabály -

ott szunnyad a Márványmenyasszony
s vele hűséges párja,
aki életeken keresztül
vándorolt halni utána.