Az éjszakai szérűn vad szél vágtat át,
megremegtetve mindahány környező kalyibát,
mik nem félik már az Időnek béresét,
s a múltról düledezve mondanak egy rémmesét.

Élettelen testük pókhálóktól ásítva nyög,
mint megannyi ütött-kopott rög,
melyek ráncai közt át meg átsuhan az őrjítő némaság,
míg komoran bámul a pusztába egy réges-régi szalmabáb.

A vén malom lapátjai megfontoltan forognak,
porral telt deszkái ócskán recsegnek és ropognak,
róluk a Valaha foszlányai peregnek félelemtől űzve -
rég szálkáik közé ivódott az elmúlásnak bűze.

Elhagyatva, a közeli hegyormon kolostor áll,
s holtak menedékeként szolgáló szent romjainál
harsány kőszirten vigyáznak szótlanul a papok,
óvó lineát alkotva, mint márványtestű silbakok,

tekintetüket egy romos kápolnára szegezve,
mely a mező szélén, szodómiától szennyezve
magaslik, s démoni önteltséget áraszt.
Falainak már puszta látványa rettegést támaszt

a szívekben, csontig hatoló szorongást,
mert aurája sugároz évszázadnyi rontást,
s mellette, ez átkozott földdarabon
nyugszik a Vörös Ház: irtózatos sírhalom,

mely a kín színhelyéül szolgál e földön,
s a szelet is foglyul ejti, hogy köhögjön,
mint mikor egy vénember, ha harákol -
ám ő halálsikolyokat lehel ki magából.