Wicky ősrégi kántálásba kezdett. A körön kívül térdelt, meztelen testének formás idomait megvilágította a tizenöt gyertya sok apró lángja. A feketére mázolt szobában egyébként teljes volt a sötétség és a csend, egyedül a fiatal lány mormolása visszhangzott az éjszaka színébe burkolózott falak között.

A földre mázolt pecsét egy egyszerű pentagram volt, melynek csúcsait kör kötötte össze. E kör vonalának mentén feküdtek a gyertyák: öt vörös a csillag csúcsainál, és két-két fekete minden csúcs között. Az idézéshez szükséges pecsétet Wicky a saját vérével festette a padlóra.

A lány hangja egyre erőteljesebbé vált, ahogy belső energiáit a démon hívásának szentelte. Tisztában volt vele, hogy nem idézheti meg csak úgy a pokol irányító hatalmainak egyikét, de egy alacsonyabb rendű, mégis kellően erős démon is megfelel a célnak. Régóta tudta, hogy csak egy alvilági lény lehet képes teljesíteni a kívánságát.

A szoba hőmérséklete hirtelen emelkedni kezdett, Wicky pórusai pedig kitágultak, teste hamar sikamlós lett az izzadtságtól. Erősen összpontosított, és nemsokára forró, sötétszürke füst kezdett gomolyogni a pentagram közepén. Először csak lassan szállt fölfelé, majd egyre erőteljesebben, mígnem egy rémisztő szörnyalak körvonala kezdett kibontakozni belőle. A lány érzékelte a démon megjelenését, ám nem nézett fel, továbbra is fejét a földre hajtva térdelt és mormolta az igét. A pecsét forrón kezdett lüktetni a padlón, Wicky pedig úgy érezte, hogy ha tovább emelkedik a hőmérséklet, a vére is lángra lobbanhat. A fekete falak mogorván verték vissza a kicsiny szoba természetellenes melegét.

- Miért idéztél meg?

Wicky szava elakadt a kántálásban. A hang iszonyú volt. Egy nem létező entitás hangja, melyben érezhetően lüktetett a nyers erő. A démon aurájából valósággal áradt a sötét energia.

A lány feltekintett, ám még mindig nem tudott szólni; megdermedt, amint megpillantotta a lényt. Tetőtől talpig sűrű szőrzet fedte, vaskos lábai fekete patákban végződtek, izmos felsőtestét pedig mintha vadállatok húsából gyúrták volna össze. Pofája egy soha nem látott szörnyetegé volt, szemei helyén pedig mintha eleven tűz égett volna. A démon látványa iszonytatóan hatott Wickyre, az alvilági tekintet pedig egyenesen rá szegeződött.

- Én… – hebegte a lány – én csak…

Érezte, hogy szemeibe forró könnyek gyűlnek, és egész testében remegni kezdett. A félelem, a szégyen, az izgalom és az egyre fokozódó kétségbeesés mardosta a lelkét.

- Szükségem van egy ölelésre – nyögte ki végül.

A démon szemgödreiben égő tűzre mintha olajat locsoltak volna. A tekintete lángolt, orrlyukai pedig kitágultak a fujtatástól. Egy lépést tett a lány felé, majd még egyet. Wicky szorosan behunyta a szemét és várt; történjen bármi is, nincs veszítenivalója. Egész lényében reszketett a zokogástól. A szörny letérdelt a kör szélére, majd kihajolva belőle vaskos karjaival átfogta a lányt. Wicky megborzongott az érintéstől, mégis amennyire tudta, átkarolta a lényt, aki erre még szorosabb ölelésbe zárta őt.

- Nekem is – mondta a démon.

A mű alapját egy, az interneten keringő képsorozat szolgáltatta, amivel már bizonyára többen is találkoztatok. Maga a történet tehát nem saját ötlet, azonban mindenképpen szerettem volna írásos formában is visszaadni azt a hangulatot és mondanivalót, amit ezek a képek igyekeznek sugallni.