Ülök, s az unalom csöndjét hallgatom.
A szürke hétköznapok bezárják tudatom,
s érezni vélem ahogy elpusztul
sok gondolatom -
a vakságnak esnek áldozatul.

Nem bírom! Hogyan élhet ilyen emberiség?
Ilyen buta, közönyös, korlátolt csordanép?
Már az is említésre méltó,
ha valaki nem egész nap tévét néz
hanem életre kelti agyát egy könyvborító!

Gyakran menekülnék.. eret vágnék inkább,
minthogy bevállaljam mindazt a vitát
amivel engem próbálnak meggyőzni róla,
hogy ők jobban értik a világ körforgását
és amin én járok, csupán a kárhozat útja.

Ostoba mind, egytől egyig idióták!
Hányinger kerülgeti lelkem ideáját!
Földhözragadt népség..

S én csak szárnyalnék..

Repülnék messze,
tova a végtelenbe,
úsznék a felhők puhaságában,
aludnék a tűz forró lángjában,
s mindaz amitől óvtak - a lehetetlen -
azok lennének a lételemem!

Majd felszállnék a csillagok közébe,
mezítláb érkeznék a Hold felszínére,
majd tábort ütnék a Mars kietlen pusztaságain,
kényelmesen ücsörögnék a Szaturnusznak gyűrűin,
s onnan is továbbállnék,
a Tejúton vígan kalandoznék,
felfedezném a többi civilizációkat,
s átutazóként üdvözölném őket, mint barátokat,
és onnan is irány tovább,
hiszen a Mindenség tartogat még ezernyi csodát,
aszteroidákon fülig érő vigyorral lovagolnék,
a Lófej-ködből puha takarót szőnék,
és onnan is tovább, irány mindig csak tovább!
Szárnyaló képzeletemnek semmi nem szab határt!

Az Űr hidegsége lenne köntösöm,
s hírt vinne rólam üstökösöm
egykori hazámba, a Föld nevű helyre,
ahol rabláncait végleg letépte
éledező elmém, s azóta tudom,
hogy magam vagyok az Univerzum;
nem különb, hiszen az egyén nem más,
mint az élők agya által kivetült entitás,
mely elhiheti velünk ama csodás hazugságot,
hogy soha nem érthetjük meg a világot,
mert nem tartozunk hozzá, hanem külön faj
vagyunk. Ebben gyökerezik minden baj.

Minden összetartozik s minden összefügg,
hát nem értitek ti beszűkült,
csökött agyú vadbarmok?
Nektek elég, ha napról napra őrölnek a malmok?

Ti is érzitek ezt, tudom. Ám elvakított elme
mindaz, akit a köznapiság aranyfényű ketrece
határoz meg cselekedeteiben
s gyermekét is erre neveli szüntelen,
pedig néha felragyog bennetek a tenni akarás,
néha megcsillan a rácsokon túli tudás
melyet ti is elérhetnétek,
ha kinyitnátok végre elméteket,
s belátnátok, hogy nem a testetek raboskodik,
mert az a rács valójában nem létezik,
csupán az agyatok hívja valóra.
E börtön neve: komfortzóna.