„Hangos sírás között búcsúzkodik a nép,
Elviszik a magyart, mindenkit, aki ép.
Nincs mentség számára, nincs más segítség,
Csak telepítőlap, vagy súlyos betegség.
Néhány bútorkáját autóra rakják,
Itt hagyják a többit, házat, földet, marhát.
Amit szorgos kézzel összekuporgattak,
Ellenérték nélkül prédának maradtak.”

– Nagy Béla verse a deportálásról (részlet)

Csallóköz gyönyörét már évszázadok óta ismerik, és tengernyi legendája szájról szájra jár a felvidéki magyarok között. A dimbes-dombos, erdőkkel szőtt mesevilágtól nem is olyan messze egy öregember tért haza szülőházába, és könnyekkel küszködve emlékezett vissza azokra a szörnyűséges időkre, amikor erővel szakították őt el attól a helytől, ahol gyermekkora meghatározó részének emlékeit szerezte. A házat azóta átalakították, kibővítették, újították, ám most mégis ott álldogál egymagában, a helyi önkormányzat tulajdonában, lakatlanul. Áki bácsi most kulcsot kapott hozzá, és agg kora ellenére is kész szembenézni múltja árnyékaival, azokkal a rettenetes emlékekkel, melyek odabent várnak rá, hogy rátámadjanak, és éles karmaikkal újra véssék a régi, már-már begyógyult sebeket.

**

A kert nem sokat változott – gondolta Áki bácsi, ahogy végigsétált a hajdani zöldségeskertet átszelő járdán. Az utcakapu, bár régi és rozsdás volt ugyan, mégsem az a kapu, amit évtizedekkel ezelőtt az édesapja készített. A bejárati ajtó lehetett akár ugyanaz, mint gyermekkorában, Áki bácsi azonban nem esküdött volna meg rá. Nem emlékezhetek minden apró részletre – sóhajtott magában, ahogy a kulcs segítségével benyitott az egykor meleg szeretetet adó házikóba. Az ajtó a konyhába vezetett, ahonnan régen csak két helyiség nyílt; egy a spájzba, egy pedig a tágas hálószobába, ahol az egész család aludt, és ahol a bátyja, majd később ő maga is megszületett. Kis ház volt, ám mégis kényelmes, biztonságot nyújtó menedék. A konyha mostani, erősen elhanyagolt állapotát jól jellemzi a vastag pókháló és porréteg, amely mindenhol megtalálható, furcsa módon azonban tetemes átalakítás nem történt a helyiségben. Pontosabban – javította ki magát Áki bácsi ahogy körbetekintett – most kettő helyett három ajtó van. Kezdjük azzal a szobával, ami még abszolút nem is létezett amikor itt laktunk – gondolta az öreg, és odalépett a repedezett faajtóhoz, aminek helyén ő még tömör falra emlékezett. Benyitott az „újonnan” épült hálószobába, amit még a konyhánál is ramatyabb állapotban talált. A karnis félig a földre lógott, az ágy tartólábai láthatóan leszakadva, a szekrények tárva-nyitva adtak otthont a pókoknak, és minden bizonnyal néhány egér vagy patkánycsaládnak is.

- Nem túl szép látvány – mormogta Áki bácsi, majd sarkon fordulva visszatért az előszobaként is funkcionáló konyhába.

Határozott léptekkel ment oda az egykor spájzot rejtő helyiség bejáratához; az ajtó a konyha felé kidőlve pihent a földön. A régi éléskamrát kibővítették, és egy újabb hálószoba lett belőle. Állapotát tekintve egyetlen lényeges különbsége volt a másikhoz képest – a dőlt ajtót leszámítva – mégpedig, hogy leszakadt karnis helyett itt a bezúzott ablaktáblák szilánkjai díszítették a padlót. A kosz mennyiségét kilóban le kellene mérni ahhoz, hogy kiderüljön, a két háló és a konyha között hol nagyobb a piszok.

- Érdekes – mondta maga elé az öreg, ahogy újra kilépett a konyhába.

Közel hetven éve vittek el minket, és az átalakítások alapján laktak utánunk a házban, most mégis úgy fest, mintha legalább egy évtizede üres lenne. Nem egész egy emberöltő alatt itt hagyták az egészet – gondolta Áki bácsi, de aztán megrántotta a vállát. Nem az ő dolga.

Szándékosan utoljára hagyta azt a szobát ahol született és tizenkét évig lakott, ám még most sem tudta igazán, hogy tényleg akarja-e látni mi van odabent. Az ajtó csukva, még visszafordulhat. A ház látványa így is lehangoló, a hátsó kertet pedig meg se nézte. De hát akkor minek jött ide, minek utazott órákig, ha az utolsó pillanatban inába száll a bátorsága?

- Gyerünk vénember! – ösztönözte magát hangosan. – Ami volt, elmúlt. Változtatni úgysem tudsz rajta.

Végül nagyot sóhajtott, és öreg szíve egyre hevesebb dobogása által kísérve határozottan lenyomta a kilincset. Az ajtó pedig határozottan zárva maradt. Áki bácsi tátott szájjal próbálkozott újra, immár erősebben és kissé benyomva az ajtót. Semmi. Korábbi félelme teljesen elszállt, és átvette a helyét a csodálkozás és a kíváncsiság. Miért van ebben a házban bezárva egy ajtó? És miért pont ez az ajtó? Mintha az égiek sem akarnák, hogy egy öregember a múltat bolygassa. Erre a gondolatra kisebb harag támadt fel Áki bácsiban. Ő hitt az Isten és angyalai létében, ám azok miért akarnák, hogy ne emlékezzen a saját gyermekkorára? Én márpedig bemegyek ide – határozta el magát, és a konyhában körülnézve keresett valamit, amivel kinyithatná a zárat. Végül, a tíz perces keresgélés után a ház mögötti sufniban találta meg a megfelelő eszközt egy balta személyében. A konyhába visszatérve szembeállt az ajtóval, felkészült a csapásra, egykor edzett izmai megfeszültek, amint a feje fölé emelte a baltát, majd kellően erős és határozott mozdulattal ostromolta meg az emlékeit takaró bútordarabot. Szerencsére az öreg faajtó is megérezte az évek súlyát, és hamar megadta magát. Amíg dolgozott, Áki bácsi fejében érdekes gondolat keringett. A legtöbben, akik átélték a deportálást és kitelepítést, vagy már nem élnek, vagy igyekeznek elfeledni és örökre a múltba száműzni emlékeiket, ő most mégis bőszen munkálkodik azon, hogy visszaemlékezhessen. A tízedik ütéssel már sikerült egy akkora lyukat vágni, amin az öreg bejuthatott a szobába. A baltát félredobva lépett be a félhomályos helyiségbe. Az ablak belülről be volt deszkázva, csupán a lécek között beszűrődő és a konyhából áramló halvány fény világított valamelyest. Miközben idős szeme hozzászokott az enyhe sötétséghez, Áki bácsi agya még mindig az előbbi gondolatmeneten járt. A közvélemény és a magyarság vajmi keveset tud arról az időszakról, pedig a felvidéki magyarokat ért atrocitásokért soha nem kaptunk bocsánatot, valamint ez egy igen fontos momentuma a történelmünknek. Nekünk, akik megéltük, és tudjuk az igazságot, tovább kell azt adnunk a következő generációknak, máskülönben valóban nincs értelme emlékezni – gondolta.

Ahogyan a szeme hozzászokott a fényviszonyokhoz és körbetekintett, Áki bácsi újfent elcsodálkozott. Minden holmi, amit nem vihettek magukkal Magyarországra, itt hever! A lepedők és paplanok foszlányaitól kezdve az apróbb ingóságokig minden ide volt hordva, és egymás hegyén-hátán tűrték a hét évtized érintetlenségét. A legelső tárgy, ami a keze ügyébe akadt, egy fából faragott katonabábu volt.

- Apa – suttogta maga elé az öreg.

**

Az osztályteremben megszeppent kisdiákok ültek, és áhítatos figyelemmel hallgatták Tina nénit, aki arról beszélt nekik, hogy hogyan kell viselkedni az iskolában. Mindenkinél volt egy kis játék, amit otthonról hozhattak, hogy ne érezzék magukat annyira idegennek az új közegben. A hét éves Ákos talán nyugodtabb volt mint bárki más, hiszen Veronika mellett ült, a szomszéd kislány mellett, akivel évek óta együtt játszottak. Veronika kezében ott volt a barna hajú babája, Ákosnál pedig a fából készült katonája, amit édesapja csinált neki még évekkel ezelőtt. A két gyerek sokszor játszotta azt, hogy a katona a háborúban harcol, de végül épségben hazatér feleségéhez, a barna hajú babához. Veronika és Ákos édesapja együtt vettek részt a Nagy Háborúban, és most, 1942-ben is mindketten a keleti fronton harcoltak.

- Meg fogtok tanulni szépen, magyarul beszélni – nézett végig mosolyogva elsős osztályán Konstantina asszony. – Meg fogunk tanulni számolni, írni és olvasni magyarul.

A kis Ákos örült neki, hogy végre iskolába járhat, ám nem érthette, miért hangsúlyozza ki Tina néni, hogy magyarul fognak írni és olvasni. Hát hogyan máshogy lehetne, hiszen ők magyarok. Gondolatai azonban hamar elszálltak a témától, mert Veronika ránézett és elmosolyodott. Közös padjuk közepére ültette a babáját. A kisfiú visszamosolygott rá, és a baba mellé ültette bátor katonáját. Úgy gondolta, hogy ő majd vigyáz Veronikára az iskolában, ahogyan a katona is minden veszélyre készen ül párja mellett.

**

Áki bácsi mosolyogva simított végig a bábun. Mennyit kereste a kis katonáját! A jelek szerint itt felejtődött, pedig esküdni mert volna rá, hogy az induláskor még nála volt. Az öregnek édesapja jutott eszébe a báburól. Gyula bácsi bátran harcolta végig a két világháborút, és mi volt érte a hála? Kitoloncolták a saját otthonából, az egész családjával együtt. A világ igazságossága… Áki bácsi megcsóválta a fejét, és zsebre vágta katonáját. Már korábban eldöntötte, hogy semmit nem visz magával és nem adja át magát a szentimentalitásnak, ám a fabábuját semmi pénzért nem hagyta volna el még egyszer. Ahogy tovább kutatott a régi holmik között, egy félbetört porcelántányért pillantott meg, aminek közepén – kettéhasadva – a történelmi Magyarország egyesült címere volt látható. A sors iróniája – fintorgott Áki bácsi, hiszen ez a tál a bátyjáé volt.

**

Alig néhány hónapja, hogy a családfő épségben hazatért a második nagy háborúból, amikor otthonában azzal kell szembesülnie, hogy bizony még a fronton is több joga volt a katonáknak, mint a magyarságnak a Felvidéken. A család éppen a vasárnapi ebédhez készülődött. Némán elmondtak egy imát, majd keresztet vetettek, és nekiálltak az étkezésnek. A tíz éves Ákosnak édesapja, édesanyja, a bátyja – az ifjabbik Gyula – valamint annak felesége voltak az asztaltársai.

- Hallottátok a legújabb rendeletet? – törte meg a csendet az idősebbik testvér.

- Igen, és nem tudom elhinni, hogy ez senkinek nem szúrja a szemét – mordult fel az apa. – Nem elég, hogy nem szólalhatunk meg a saját nyelvünkön, nem tanulhatunk magyarul, de még az állampolgári jogainktól is megfosztanak? Hát ezért kockáztattam az életemet hat éven keresztül?

- Én tudok szlovákul is tanulni – mondta büszkén Ákos, mintegy meg akarván nyugtatni édesapját.

Az idősebbik Gyula azonban szomorúan nézett vissza rá.

- Tudom fiam, de te nem vagy szlovák, és nem is cseh. Mi magyarok vagyunk, és jogunk van magyarul társalogni ott, ahol csak akarunk. Neked is magyarul kellene tanulnod az iskolában.

- És miből fogtok ezután élni? – kérdezte Gyuszi veterán édesapját.

- Vannak cseh ismerőseim, akik nem ilyen radikálisok – jött a felelet. – Biztosan megengedik majd, hogy dolgozzak náluk, ha mást nem, hát napszámosként.

- Igen, az lehetséges – válaszolta Gyuszi, különös pillantást válta fiatal feleségével. – Mi azonban szeretnénk bejelenteni valamit.

A háziasszonynak rögtön felcsillantak a szemei:

- Hát nagymama leszek? – kérdezte lelkesen, ám csalódottan látta a néma fejcsóválást.

- Ez egy kicsit… más dolog – Gyuszi megszorította felesége kezét. – Mi… részt veszünk a reszlovakizációban.

E mondhat elhangzása után fagyott csend állt be a konyhában, még Ákos is elkerekedett szemmel nézett bátyjára. Gyula bácsi a döbbenettől kiejtette kezéből a kanalat, ami csobbanva esett az ízletes húslevesbe. Gyuszi nagyot nyelt, és rátette a kezét apjáéra.

- De hát ezt mégis hogy képzelitek? – szólalt meg édesanyja.

- Tudjátok milyen sors vár azokra, akik ellenállnak. Mi azonban szeretnénk gyermeket vállalni, és ahhoz biztonság kell. Zora családja amúgy is cseh származású, úgyhogy nem nagyon térnénk el a gyökerektől.

A veterán Gyula mintegy feleszmélve nézett fia szemébe, majd a kezére, amely az övén nyugodott. Határozott mozdulattal rántotta el tőle, majd halk, nyugodt hangon csak ennyit mondott:

- Menjetek.

Néhány pillanatig senki nem mozdult, Gyusziék sem értették pontosan a dolgot, ám tétovaságukat látva Gyula bácsi fia szemébe nézve felkiáltott:

- Takarodjatok a házamból!

- De apa, nem érted, hogy… – kezdte volt a magyarázkodást Gyuszi, ám apja beléfojtotta a szót:

- Tűnjetek a szemem elől! – üvöltött rá arra az emberre, akit születése óta arra nevelt, hogy soha ne tagadja meg magyarságát, akármerre is jár a világon.

Gyuszi viszonozni akarta édesapja kemény pillantását, dacolni akart a szigor ellen, ám nem érzett magában elég erőt hozzá, és összetört a tekintet súlya alatt. Az ifjabbik Gyulának először és utoljára megfordult a fejében, hogy vajon helyesen döntött-e.  Továbbra sem mozdult senki, mire az öreg Gyula indulatosan felállt a székről, és egyre fokozódó haraggal nézett idősebbik fiára. Zora is lassan felállt ültéből, és gondosan kerülve minden tekintetet, felsegítette férjét, majd rángatni kezdte az ajtó felé. Ahogy mindketten kiléptek a házból, Gyuszi még egyszer utoljára visszanézett, és összeakadt öccsével a tekintetük. Ákos még mindig csodálkozva nézett bátyja szemébe, ám az idősebbik testvér még a tízéves gyerek pillantását sem tudta elviselni, mintha abból is sütött volna a jogos szemrehányás, így becsukta maguk mögött az ajtót. Ebben a pillanatban Gyula bácsi összetörten roskadt vissza a székébe, és zokogni kezdett. Ákos ösztönösen odasietett és átkarolta édesapját, aki a gesztustól még keservesebben sírva viszonozta egyetlen fia ölelését.

**

Azon a nyáron közel negyvenezer magyar vándorolt el a Felvidékről – emlékezett vissza Áki bácsi. A bátyja és a felesége vállalták a reszlovakizációt, ezzel kiváltva apja haragját. Soha többet nem láttam őket – gondolkozott az öreg, ám azon kapta magát, hogy nem is sajnálja ezt. Már minden bizonnyal meghaltak, és a leszármazottaik talán nem is tudják, hogy az egyik ősük magyar háborús hős volt.

- Ők ezt választották – nézett újra az eltört tálra, és a benne pihenő kettétört címerre. – Édesapánk soha nem tudta megbocsájtani, és én egyetértek vele.

Áki bácsi szomorúan emlékezett vissza, hogy az öreg Gyula mennyire összetört lelkileg, amire rádobott még egy lapáttal egykori bajtársának deportációja.

- Veronikát sem láttam soha többé – suttogta, mire könnyek gyűltek ősz szemeibe.

**

A tizenegy éves Veronika dideregve ült a sötét vagon belsejében szülei között, akik megpróbálták valamelyest melegen tartani a testét. Kezében barna hajú babáját szorongatta, aki többet nem fog találkozni bátor katonájával, ahogyan ő és Ákos sem fognak többet együtt játszani. Ezt senki nem mondta neki, de mégis így érezte. Sírni viszont nem tudott, az eddig is órákig tartó úton majdnem végig potyogtak a könnyei. Hova viszik őket? Miért nem maradhatnak otthon? Sok dolgot nem értett, de úgy érezte, ha megáll a vonat, biztosan valami jó fog történni. Ebben a tudatban szenderedett álomba.

Veronika kiáltásokra, és a vagon nehéz ajtajának nyílására ébredt. A hirtelen betörő, vakító fényességtől könnybe lábadtak a szemei, miközben édesanyja kezét fogva kiszálltak a többi emberrel együtt, és felsorakoztak a vagon elé. Cseh gazdák jöttek, és akárcsak a középkori rabszolgapiacokon, válogatni kezdtek az emberek között. Órákig álltak az emberek a dermesztő hidegben, kevés ruhájuk alig védte őket a hűvös időjárástól. Veronika tudott szlovákul és valamelyest csehül is, így nagyjából megértette, miről folyik a szó a gazdák és a szerelvényt idáig kísérő emberek között. Róluk, magyarokról kérdezgettek, arról, hogy ki milyen munkára lenne alkalmas, mennyire lehetnek teherbíróak az egyes férfiak, némely esetben a nők is.

- Vigyenek már el innen! – kiáltott fel fogvacogva Veronika édesapja, amikor már a fene tudja hányadik cseh gazda sétált el a soruk előtt. – A feleségem és a lányom halálra fagynak!

 A gazda megtorpant, feléjük lépett és fogvicsorgatva, magyarul szólalt meg:

- Hát akkor gyertek. De meg fogod bánni, hogy ennyire sürgős volt a dolgod. Talán jobban jártatok volna, ha vártok még.

Az édesapának a szeme sem rebbent, miközben a cseh aláírta a papírokat, és újra a családhoz fordult. Elismerően mérte végig a felnőtt nő alakját, majd Veronikára nézett, és a barna hajú babáért nyúlt. A kislány reszkető keze átengedte a játékot a férfinak, bízva benne, hogy az csak meg akarja nézni. A gazda azonban egy pillantás után elrakta azt a kabátja zsebébe.

- Az az én babám – szeppent meg Veronika.

A cseh a kislányra nézett, majd némán megcsóválta a fejét, és intett, hogy kövessék.

**

- Átkozott egy nap az a február huszonhét – törölte meg szemeit Áki bácsi. – A fejünk fölött döntöttek arról, hogy a saját földünkről küldenek el minket!

Áki bácsi körbetekintett a helyiségben, szeme a kacatokat vizslatta. Hirtelen már nem is tűnt olyan jó ötletnek a visszaemlékezés. Háromszázezer magyar tért át szlováknak, ötvenezret deportáltak a cseh területekre, és további hetvenhatezret telepítettek át Magyarországra. Hát hol itt az igazság?

- Kollektív bűnösség – szűrte ki a fogai között az öreg. – Ezzel vádoltak minket, holott ha megtehettük volna, rég kiléptünk volna a háborúból!

Áki bácsiban fellángolt a harag. Sem a csehek, sem a szlovákok nem kértek azóta se hivatalosan bocsánatot, hovatovább, a Benes-dektrétumokat mind a két ország a mai napig saját jogrendjének tekinti, pedig azok abszolút ellentmondanak az Európai Unió Alapjogi Chartájának – és ez sem érdekel senkit! Áki bácsiból elszállt az erő, haragját keserű bánat váltotta fel, és a sarokban álló faragott székre roskadt. Mindezen dolog sértette az önérzetét, ahogyan sért minden magyar családot és generációt, akik átélték a megpróbáltatásokat. Az öreg néhány pillanatig elrévedve ült, végül nagyon sóhajtva összeszedte lelkierejét és felállt, majd megfordult, hogy jobban szemügyre vegye a széket. Azonnal felismerte a faragást, ezen a széken ült felöltözve és várta a szüleit, azon a napon, amikor utoljára járt ebben a házban – 1947 karácsonyán.

**

A tizenkét éves Ákos lábát lóbálva ült azon a faragott széken, amit még a dédnagyapja készített a szüleinek nászajándékba. Kezében játék katonáját és egy fehér lapot fogott. Nagyon jól tudta, hogy anélkül a papír nélkül nem költözhetnek új házba, pedig a régit itt kell hagyniuk. Odakint már várt rájuk a teherautó, ami majd elviszi őket a vasútra, a vonat pedig Magyarországra. A kis Ákos nem kérdezgette szüleit, hogy miért mennek, pontosan tudta, hogy ha itt maradnának, később olyan helyre kerülnének, ahol meghalnak. Édesanyja sírását hallotta meg a szobából, úgyhogy gyorsan zsebre vágta a fehér lapot, katonáját a székre ültette, és odafutott anyjához, hogy átölelje – pontosan úgy, ahogyan apjával tette két évvel ezelőtt az ebédlőasztalnál. Édesapja alig egy éve épült fel az idegösszeroppanásból; az öreg Gyula szervezete nem bírta elviselni nagyobbik fia, majd a legjobb barátja elvesztését. Most pedig örökre el kell hagyniuk a családi fészket, néhány ingóságukon kívül mindent megtagadva.

A kis család éppen összeölelkezve térdelt egyetlen szobájukban, amikor is valaki hatalmas erővel dörömbölni kezdett az ajtón. Gyula kisietett, és egy csehszlovák katonával találta szemben magát, aki sürgetően magyarázott.

- Azonnal indulnunk kell! – intett feleségének, aki meglepő erővel a karjába kapta már kislegény fiát – mintha attól félne, hogy útközben őt is elveszik tőle – és sietett is férjéhez, aki már az ajtóba készített csomagokat igyekezett a hóna alá csapni.

Az imént dörömbölő egyenruhás egyre sürgetőbben magyarázott nekik, gyorsan kiterelte őket a házból és határozott mozdulattal csapta be az ajtót.

A kis faragott katona pedig csak ült a széken, és nem értette, őt miért hagyták itt. Tudta, hogy gazdája nem szándékosan feledkezett meg róla, ám azzal is tisztában volt, hogy akik ide jönnek lakni, félre fogják dobni őt, csupán azért, mert derék magyar kéz készítette, és egy tisztaszívű magyar kisfiú játszott vele. De nem bánta. Csak ült a néma házban, és várt. Karácsonykor is egymagában ücsörgött a bánattól kongó házban, és nézte a szállingózó hópelyheket. Hónapokig csak a csend volt az egyedüli társasága. Végül a beköltöző lakók bezárták őt a szobába, és többet nem is foglalkoztak vele. Ő pedig csak némán ült, és várt. Tudta, hogy gazdája egyszer újra el fog jönni érte.

**

Hatvannyolc éve – gondolta Áki bácsi. Ezen a széken hagytam a katonámat – villant fel agyában az az emlék, ami után már hat évtizede kutatott. Magyarországra mentek, és új életet kezdtek. Gyula bácsi még a vagonban utazva lezárta a múltat, és kijelentette, hogy bármi is történt a Felvidéken, hiába hangoztatnák, senki nem állna melléjük. El fog jönni az idő – mondta a fiának – amikor nagyon fontos lesz, hogy elmondd, mi is történt. Édesanyáddal mi már akkor nem leszünk, de minden kitelepítettnek fel kell majd szólalnia az igazságért.

- Emlékeznünk kell. Emlékeznünk kell! – ismételgette magában Áki bácsi, miközben bezárta maga mögött a ház ajtaját, és a kapu felé indult.

Menet közben végigsimított a zsebében nyugvó faragott katonán. Apja emlékére. Veronika emlékére. Minden felvidéki magyar emlékére. A világnak ismernie kell az igazságot.