Egy parkban voltam. Szerencsére nem egyedül – Lacika is ott volt.

Az éjszaka sötétje nyomasztóan nehezedett ránk, a holdnak vagy a csillagoknak nyoma sem volt. Enyhe szellő fújdogált, ami meglengette a fák és bokrok leveleit. Az egész hely gyönyörű volt, mintha halvány fényben izzottak volna a növények, mi pedig átszellemülve sétáltunk közöttük.

Előttünk emberek ácsorogtak, egymástól néhány méterre, szétszórt alakzatban. Legalább olyan merevek voltak, mint a körben lévő fák törzsei, ám ők nem árasztottak magukból olyan kellemesen megnyugtató fényességet. Éppen ellenkezőleg: a kisugárzásuk egyszerűen természetellenes volt. Ahogy elhaladtunk mellettük, nem bírtam nem észrevenni azt, ahogy utánunk néznek. A testük tökéletesen mozdulatlan maradt, csupán a fejük mozdult kínzó lassúsággal. Csak a nyakuk fordult, némelyek úgy tűntek, mintha bagoly módjára körbe tudnák csavarni a fejüket. Nem bírtam ki, hogy ne nézzek bele egyikük szemébe. Üveges tekintettel pislogott rám, de egyáltalán nem volt írisze a szemgolyójának. Nem volt ott egyéb, csupán a rettenetes fehérje, amely meredten bámult engem. Sietősebbre fogtuk a lépteinket, és szerencsésen elmentünk a sötét némaságba burkolózott emberek mellett. Az ösvény egy kis kovácsoltvas kapuhoz ért, amikor hátrapillantottam. Az emberek még mindig egyhelyben álltak, a testük továbbra sem óhajtott forogni, ám a nyakuk már annál inkább, és mindahányan felénk voltak fordulva. Vagy egy tucatnyi meredten néző fehér szempár tekintett ránk. Rémülten fordultam újra előre, de a kapu sem nyugtatott meg igazán, amikor a körben futó alacsonyka, szép cifrán díszített, szintén kovácsoltvasból készült kerítés rácsai fölött megláttam, hogy merre folytatódik az utunk. Egy temetőbe nyomasztó mélységébe.

**

Továbbmentünk. Egy keskeny, kitaposott ösvényen haladtunk a sírok között. Minden hanton gyertyák égtek, amelyek kísérteties fénybe borították a temetőt. A földöntúli némaságot végül Lacika törte meg:

– Ez a hely csak szerintem para? – kérdezte.

– Szerintem is – értettem egyet. – Kiráz tőle a hideg!

Ahogy óvatosan haladtunk előre, nem messze megláttunk két kis ugrándozó valamit az úton. Olyanok voltak, mintha gyerekek lennének, amiben az is megerősített, hogy gyerekdalokat dúdoltak, ám ahogy közelebb értünk hozzájuk, megláttuk, hogy valójában mik azok.

Koboldok voltak. Azt is láthattam, hogy igazából nem is ugrálnak, hanem néhány centivel a föld fölött lebegnek. Abban viszont nem tévedtem, hogy gyerekdalokat dúdoltak. Aranyos kis gyermeknótákat, amelyek egyáltalán nem illettek a megjelenésükhöz.

A koboldok ráncos bőre fehéres-barnás árnyalatú volt, tele kelésekkel és néhol zöldes foltokkal. Összességében úgy nézett ki, mintha valamilyen rothadó gennyből állnának össze. A hátukon apró szárnyacskák voltak, amelyek egyébként még aranyosnak is tűnhettek volna, ha nem ilyen borzasztó lényeken lennének. A koboldok füle nagy volt, felül hegyes, mintha egy skorpió mérges tüskéje trónolna a tetejükön. Az arcuk – akárcsak a bőrük – ráncos volt, a szemeik piciny fekete pontok voltak, amik izzóan csillogtak a gyertyalángok lobogó fényében. Hatalmas, széles szájukat dúdolás közben kitátották, így láthatóvá váltak a több sorban sorakozó, tűhegyes fogaik, melyek között néha kificcent vékony, hosszú nyelvük, amely – akárcsak a kígyóké – kétágú villában végződött.

– Siessünk innen – súgta Lacika. – Ezek a frászt hozzák rám!

– Rám is – súgtam vissza, és óvatosan, szinte tudomást sem véve róluk, elhaladtunk a koboldok mellett.

Ha azt hittük, hogy észrevétlenül meglóghatunk előlük, hát csalódnunk kellett. Amikor melléjük értünk, hirtelen abbahagyták az éneket, és éreztem, hogy a tekintetükkel minket követnek. Néhány lépés után hátrapillantottam; legnagyobb rémületemre követni kezdtek minket. Szép lassan jöttek mögöttünk, mint amikor a pók ráérősen mászik oda a hálójába ragadt légyhez, mert tudja, hogy nincs hová sietnie – az áldozata úgysem tud meglógni előle.

Minden porcikám remegett a félelemtől, és szédülni kezdtem. Éreztem, ahogy hideg veríték folyik végig a gerincem vonalán, mintegy jelezve a koboldoknak ijedtségemet, akiknek mi sem okozhatott volna nagyobb örömet.

Sietősebbre fogtuk a lépteinket, és csakhamar megpillantottam a temető kiskapuját. Ekkor azonban a testem nem bírta tovább, az izmaim megadták magukat, és én remegve estem össze. Hallottam, ahogy a koboldok elégedetten morognak mögöttem.

– Baszki ne állj meg, mindjárt utolérnek! – üvöltött fel Lacika, és egyetlen mozdulattal felrántott a földről.

Erőt vettem magamon és kikényszerítettem remegő lábaimból az utolsó lépéseket. Valahogy éreztem, hogy ha kiérünk a temetőből, megmenekültünk. Hatalmas sóhajjal estem át a temető kapuján, és azonnal megfordultam, hogy lássam, követnek-e még, ám a koboldoknak nyoma sem volt. Kissé megnyugodva néztem újra körbe; a szemeim pedig tágra nyíltak a döbbenettől és az újonnan fellángoló rémülettől. Újra a parkban voltunk.

**

Körbementünk. De mégis hogy lehetséges ez? Lassan továbbmegyünk, de még mindig nem értjük, hogy mi történik. Megint itt van egy olyan meredten néző ember, ám ezúttal egyedül. Egy fiatal srác az, mozdulatlanul áll, csak a szél lengeti rajta kék pulcsiját. Miközben elmegyünk mellette, ő is követ a tekintetével, majd hirtelen megszólal:

– Ugye nem a temetőből jöttetek?

– Nem – hazudja Lacika.

– Akkor szerencsétek van – a srác szája széles vigyorra húzódik.

Rettenetes, ahogy ránk vigyorog, de a szemei továbbra is hulla fehérek.

– Tudjátok – folytatja azon a színtelen, halott hangon – akik a temetőben járnak, és netán koboldokat látnak ott, azoknak végük – még szélesebbre húzódik a vigyora. – A biztos halál vár rájuk!

Azzal eszelős nevetésbe kezd, amely visszhangozva veri fel a körülöttünk fekvő némaságot. Ijedten hátrálunk el tőle, és néhány lépés után Lacika hozzám fordul:

– Várj meg itt, idehozom a kocsit, aztán elhúzunk innen!

Azzal magamra hagy, alig három méterre a meredten nézőtől. Amaz elhallgatott, és én érzem, hogy megint engem bámul, de nem merek ránézni.

Néhány pillanat múlva lépések hangja üti meg a fülemet. Oldalra tekintek, és látom, ahogy libasorban menetel el mellettünk több tucatnyi ember. Egyszerre lépnek, ütemesen. Egyforma fekete csuhát hordanak, a kámzsa a fejükön. Hallom, hogy valamit suttognak, de a szavak kivehetetlenek. Amennyire egyszerre lépnek, legalább annyira különbözően suttogják a szöveget. Mintha valami kántálás lenne.

Hirtelen az egyikük kilép a sorból, nemes egyszerűséggel a vállára kap és a társai után visz. Mi a fene történik?

– Ne! – üvöltök. – Nee! Segítséég!

De hiába kiáltozok, senki nem jön segíteni, Lacika is eltűnt. Látom, ahogy a kék ruhás csávó még mindig felém bámul, és folyamatosan mosolyog. Egy romos házba visznek. Jeges rémület uralkodik el rajtam, a szívem nagyon gyorsan ver, és szaporán veszem a levegőt. Az arcomon folynak a könnyeim, érzem, hogy meg fogok halni. A suttogás egyre erősödik, végül pedig a hordozóm beér velem a sötét romházba. Az ajtó pedig lassan becsukódik mögöttem.