Hívott az élet, hát útra
keltem: kihajóztam a dagállyal,
kalandot keresni messzi tengeren -
de nem számoltam a vitorlákkal.

Hófehér hasuk, akár az égen
tündöklő hold ragyogása,
mik szelet kapva repítenek
"ezer csodás, igaz világba".

Oh vitorlák, édes vitorlák -
hagyjuk magunk mögött múltam
keserű porát, s szárnyaljunk
csillagok közé, hol csavarogtam

megannyi sodró álomképben,
melyeknek kapui most talán
nyitva állnak előttem.
Látom csillanni emlékeim falán

a sors pecsétjét, hirtelen
értelmet adva a világ folyásának
és földi létem néhol sivár,
meg nem értett alakulásának.

Drága vitorláim, előre hát!
Szeljünk bátran habjain
ez ismeretlen vizeknek
s nyargaljunk a hullámain

egy új éternek, ami vonz
magához, ellenállhatatlanul
csábítva mámoros zenével,
míg egy érzés álnokul

pengeti lelkem húrjait,
s e két dal megkezdi nyitányát -
végül összefonódva zengik majd
a végzet szimfóniáját.