Vágyálom

Oly közeliek e hívó távolok.
Oly gyors, ahogy az élet elrobog.

Vágynék elmenni innen
messze, s úszni a fényben,
élni igazán amire születtem,
nem pedig amit elvárnak éntőlem.

Kihajóznék az égnek tengerén,
vitorlát bontanék az álomvilág szelén,
s utam egy soha véget nem érő kaland -
fülemben a muzsika, kezemben a lant.

Kivirulna lelkemnek fájó kavalkádja,
bezárt képzeletem boldog szárnyra szállna,
és vígan utaznék míg az idő véget nem ér,
hogy az elmúlást úgy ünnepeljem, mint aki él.

Testem fénnyé válna, elmém szabadul,
nincs ki gátat vet, nincs ki álnokul
akarna visszafogni e csodás végzeten,
de aki jönni kíván, üdvözölném a fedélzeten.

S ha nem jöttök, hát úgy legyen.
Magányomat megosztom a Naphegyen,
honnan mosolyogva tekintek a világra,
mint társatok - felhők közébe szállva.

Hát tényleg élek. Érzem,
hogy valóban létezem,
hiszen mindezen csodás vágyálom
könnyet szöktet szemembe, s már látom
mit is jelent az érzelem maga,
hol rejtezik az öröm, s a bú magja,
és hol is található a mélységes titok,
amely fülünkbe suttogja, hogy élni mily dolog.

Bennem van. Ahogyan benned is,
csupán elnyomja a sok hamis,
badar illúzió
amely elmossa e belső hangot, mint a folyó.

Hallgass reá. Érezd, merre visznek vágyaid,
rombold le a világról alkotott korlátaid,
s indulj végre útnak.
Kívánom, hogy könnyeid a boldogságtól hulljanak.

vers élet utazás boldogság vágy versek képzelet életút létezés

Szólj hozzá