Szeretem a nyarat. Valahogy nyugalommal tölt el, ahogy az égre tekintve csak egy-két bárányfelhőt látok, amint a kékségben úszkálnak, a nap pedig ragyogóan süt le rám meleg fényével. Ilyenkor szeretek távol lenni az emberektől és egyszerűen csak élvezni a létezést. Csak a pillanatban élni. Egy elhagyatott temető a legjobb hely erre, azt hiszem. Minél régebbi sírok vannak benne, annál szebbnek találom. Tudom, hogy az itt fekvő embereknek már az unokáik sem élnek, és a temetőkertész is a múltba veszett már, így senki nem zavarhatja meg a meditációmat. Csend van és nyugalom.

Mondhatnák, hogy ennyi erővel miért nem ülök ki egy rétre piknikezni. Igen, megtehetném, de az nem ugyanaz. Itt, a mexikói hegyek egyik völgyében, ennek a régen elhagyott városnak a temetőjében tökéletesen jól érzem magam. Ha elmennék egy tisztásra, magányos lennék, ezen a helyen viszont nem vagyok egyedül. Vagyis mégis, de mégsem.

Az emberek, akiknek a maradványai a föld alatt pihennek, tudom, hogy már régen nem élnek, és a hosszú évszázadok alatt már a szellemük is eltűnt innen; elvándorolt, vagy újjászületett, jelen esetben mindegy. A lényeg, hogy nem ők vannak itt, hanem az emlékük.

A sírboltok mind azt bizonyítják, hogy valaha léteztek ezek az emberek: ettek, ittak, mulattak, szerettek, szeretkeztek – éltek. És a tudat, hogy nem múltak el nyomtalanul, egyszerűen megnyugtat.

Ha megkérdeznék, hogy szerintem mi az élet értelme, azt felelném, hogy maga az élet. Érzem magamon a puha szellő csiklandozó karjait, és ahogy körbetekintek, látom a nap lágy sugarait, amint végigsimítják a márványkereszteket, és ilyenkor eszembe jut, hogy mindannyiunkra az elmúlás vár. Egy emlék marad utánunk csupán, semmi több. S ebben a kontextusban bizony sok fogalom értelmetlenné válik: vagyon, siker, status quo… Mihaszna mind. Csak az élet az, ami számít. Az, hogy most létezünk.

Ám nem gondolom, hogy az elmúlás szomorú dolog lenne. Szerintem ez is legalább annyira az élet része, mint a születés. Kezdet és vég. Ennek így kell lennie.

Nem, én nem vagyok depressziós, közel se higgyék. Nem keresem a holtak társaságát az élőké helyett; mint mondtam, a halottak lelkei már eltűntek innen. Az emlékük maradt csupán hátra, a lenyomat, amit a világban a hagytak, és ezen emlékek között sokkal inkább érzem, hogy mit is jelent valójában az élet, mint az élők körében. Paradoxon, de így van. Én itt leltem egy kis békére, és hamarosan visszatérek majd a zajos világba, hogy folytassam az életemet. Nemsokára. Ám egyelőre még maradok... jól érzem magam.