- Az isten verje meg! – szitkozódott a fiú.

Természetesen elnézte a menetrendet, a busz óra 50 helyett már 40-kor elment, így most gyalogolhatott ki a végállomásra, hogy megvárja a fél kilencest. Élesen beszívta a levegőt, majd kifújta. Előkapta a telefonját, majd fülesét bedugva elindította a lejátszási listáját és elindult a buszvég felé.

Nyolc órára már oda is ért. Még fél óra – csóválta a fejét. Remek. Úgy tervezte, hogy még átnézi az anyagot a holnapi vizsgára, ám tudta magáról, hogy ha nem alszik eleget, a mosott szar hozzá képest frissnek és üdének számít. Eleget tudok a ketteshez – nyugtatta magát. Fontosabb, hogy időben lefeküdjön. Elmerengett a távolba, miközben fülében üvöltött az I want to live.

Alapvetően rendben vannak a dolgok – merengett. Holnap megcsinálja az utolsó vizsgáját, azután végre jöhet a nyár. Kiszemeltjével is kezd kialakulni valami. És végre ehetek egy jó pörköltet – mosolygott magában, miközben rápillantott a szatyrára, amiben a nagybátyjától származó, tegnap levágott nyúl feküdt. Ahogy a gondolataiba mélyedt, hamarosan meg is érkezett a busz, és felszállt rá.

Fülesében a Back from the dead kezdődött. Még egy Skillet, milyen jó ízlése van ennek a telefonnak – gondolta, miközben a többi utas is helyet foglalt és a busz lassan elindult velük.

Ahogy rákanyarodtak a rakpartra, a fiú tágra nyílt szemekkel bámulta a lemenőben lévő napot. A narancssárga korong alsó harmada már eltűnt a Duna víztükre mögött, színével megfestve a hömpölygő folyamot. Csodaszép – tűnődött, majd hirtelen ötlettől vezérelve rácsapott a leszállásjelzőre. A busz padlófékkel állt meg, hiszen már majdnem elmentek a megálló mellett. A fiú a sofőr és az utasok rosszalló pillantásától kísérve szállt le a járműről, teljesen megfeledkezve az ülésen hagyott szatyorról is. Egyszerűen megbabonázta a látvány.

Lassan sétált lefelé a töltésen, majd leérve elindult a parton, a folyással szemben. Telefonját és fülesét szinte oda se figyelve vágta zsebre. Cipője alatt cuppogott az iszap, amit a folyó nagyobb hullámai nedvesítettek meg. A nap már lejjebb bukott a horizonton, immár csak félig látszódott, ám a fénye sokkal erősebb lett, narancsszínűre festette a körülötte úszó felhőket és az ég egy részét is. A Duna csillogva tükrözte vissza a fényjátékot.

A fiúnak újabb ötlete támadt, és bokáig begyalogolt a folyóba. A víz befolyt a cipőjébe, ám ő egy cseppet sem törődött vele. Tekintetét mosolyogva szegezte a lemenő napkorongra, és mérhetetlen nyugalmat érzett. A sűrű hétköznapokban folytonosan zakatoló gondolatai elcsitultak.

Továbbsétált, térdig, majd derékig merülve a hűs habokba. Szinte észre sem vette, ahogy legérzékenyebb testrésze is elmerült a vízben – egyedül a napnyugtát figyelte. A lábai már elzsibbadtak a hidegtől, ám ő még tovább ment. Mellkasig, majd nyakig mélyedt a Dunába, a víztükör alatt széttárva a karjait, így engedve, hogy minden porcikáját átjárja a hűs folyóvíz. Hosszú percekig állt így, miközben a hullámok az arcába csaptak, a nap pedig egyre lejjebb bukott a látóhatáron. A fiúnak úgy tűnt, mintha a Duna habjai nyelnék el a világosságot. Végigtekintett a hömpölygő folyamon, és látta, ahogyan a hullámok is narancsszínben pompáznak. Ideje indulni – gondolta.

Hátraarcot csinált, majd – karjait még mindig kitárva tartva – hátradőlt és elmerült a vízben. A hideg egyszerre kitisztította az elméjét, úgy érezte, mintha koszos függönyt rántott volna le egy ablakról, hogy beszűrődhessenek a friss, reggeli napsugarak. Olyan nyugalmat érzett, amilyet még soha az életben. Tudta, hogy semmiért nem kell aggódnia. Ebben a pillanatban megtapasztalta a világ szépségét, teljes mélységében átérezte a létezés csodálatos valóságát. Ideje indulni – gondolta megint. Elmosolyodott, majd nagy levegőt vett. Tüdeje megtelt a jéghideg vízzel, és ekkor úgy érezte, mintha eggyé válna a világgal.