Elias ijedten feküdt az ágyában. Az apja megint részeg volt és az anyjával kiabált. A kisfiú tisztán hallotta az egészet, holott a szülei a földszinti nappaliban voltak, ő pedig a szobájában az emeleten. Cintia hamar lefektette őt, hiszen sejtette, hogy a ház ura ismét részegen fog hazatérni, Carlos pedig nem éppen kíméletesen tette volna ágyba a hatéves kisfiút.

Pofon csattant. Elias hallotta, hogy az anyja sírva fakad, a részeg férfi pedig még hangosabban kezdett üvölteni. Ő azonban nem ettől volt rémült. Hozzászokott ezekhez az esti tombolásokhoz, és ilyenkor mindig kikelt az ágyából, hogy becsukja a szobája ajtaját. Csupán egyetlenegyszer fordult elő, hogy az apja ébren találta őt miután hazaért. Elias rezzenéstelen arccal idézte fel a hátán csapkodó szíj hangját. Mit sem jelentett – nem az első alkalom volt, és alighanem nem is az utolsó, ám ugyanabból az okból soha nem kapott ki kétszer. Hamar megtanulta a leckéket.

Volt egy kis asztali lámpája, ami egy ernyővel letakarva mindig világított éjszakánként, az izzó viszont hetek óta kiégett. Carlos nem igyekezett kicserélni, édesanyja pedig nem tudott újat venni bele, mert a családi kasszát a férfi kezelte. Nagyon jó hangulatban kellett találni ahhoz, hogy bármire is pénzt kérhessenek tőle, és erre az utóbbi időben nem került sor. Éppen ezért Cintia azóta nyitva hagyta a gyerekszoba ajtaját, hogy a folyosói fény beáradhasson, amíg a fiú elalszik. Amikor viszont Carlos úgy másfél hete elverte őt emiatt, Elias minden este, ha meghallotta, hogy apja hazaér, gyorsan kibújt az ágyból, becsukta az ajtót, aztán már futott is vissza, és a takarója alá bújva aludt el. Nem rettegett kimondottan a sötétben, csupán félt tőle, ahogyan a legtöbb korabeli gyerek is.

Most viszont valósággal reszketett, kis szíve pedig a fülében dobogott. Szinte fel sem fogta, ahogy a szíj édesanyja testén csattog odalent, és csak fél füllel hallotta a nő zokogását és fájdalmas kiáltásait is. Elias a sarokban ácsorgó alakot figyelte. A befelé nyitott ajtó mögötti sötétségből valaki őt nézte. Szinte teljesen beleolvadt a feketeségbe, ám a hófehér szemek meredten bámulták a kisfiút. Elias először azt hitte csak képzelődik. Megvolt a magához való esze, és jól tudta, hogy szörnyek és kísértetek igazából nem léteznek. A sötétségtől sem ezek miatt félt, sokkal inkább az ismeretlenségtől való ösztönös ódzkodás dolgozott benne esténként. Éppen ezért minden tőle telhetőt megtett, hogy az árnyat eltüntesse: sűrűn pislogott, hátha csak káprázat a jelenés, vagy épp hosszabb időre behunyta a szemét, majd nyugalmat parancsolva magára újra kinyitotta. Sőt, a szemközti falon függő keresztet is mereven figyelte egy darabig, miközben elmondott egy Miatyánkot, és már-már fellélegezve pillantott vissza a sarokbeli sötétségbe – ám bárhogyan próbálkozott, az alak továbbra is ott állt. Mozdulatlanul, meredten nézte őt. Tudta, hogy nem kell sietnie, a kintről beszűrődő fény nem fog örökké a padlóra vetülni, hogy közéjük álljon. Amint a fiú szülei lekapcsolják a lámpát és a szoba sötétségbe borul, Elias az övé lesz.

A fiúnak csak most tűnt fel, hogy apja elhallgatott, csupán édesanyja halk sírdogálása hallatszott fel az emeletre. A szíve még hevesebben kezdett verni, és érezte, hogy az arca sírós grimaszba torzul. Carlos bizonyára a mellékhelyiségbe ment, tehát már csak percek kérdése, hogy a szülei feljöjjenek a szobájukba – akkor pedig mindennek vége. Szemeibe könnyek gyűltek, amit az árny szenvtelenül figyelt. A vécétartály öblítésének hangjára egy könnycsepp gurgulázott végig a fiú arcán. Kiáltani szeretett volna, az anyukájának a karjaiba bújni, miközben édesapja jól ellátja a sötét alak baját – ám hatéves kora ellenére is tudta jól, hogy ilyesmi csak a tévében történik. A valóság nem ilyen egyszerű. Az élet gonosz, nagyon gonosz – gondolta. Ha most kiabálni kezdene, azzal csupán annyit érne el, hogy az árny végignézhetné, ahogyan Carlos megveri őt, majd utána ugyanúgy elkapja, és ki tudja, mit csinál vele.

Hallotta a szülei lépteit, amint feljönnek a lépcsőn és bemennek az Eliasé mellett lévő hálójukba. Az apja nem is figyelte, hogy nyitva van-e a gyerekszoba ajtaja. A fiú elpityeredett. Már csak néhány pillanat…

És akkor sötétségbe borult a felső szint is. Elias behunyta a szemét és várt. Könnyei patakokban folytak végig az arcán, amik eláztatták a párnáját. Ő csak várt – de semmi nem történt. Óvatosan kinyitotta a szemeit, és csodálkozva tekintett körbe a szobájában. Az árny felszívódott. A meredten néző fehér szempár eltűnt. Csend és nyugalom vette őt körbe. Elias boldogan elmosolyodott, ám könnyein keresztül észrevett valamint a falon. Megtörölte a szemét, de hiába hunyorgott, nem tudta teljesen kivenni a sötétben a kereszt alakját, mégis esküdni mert volna rá, hogy most fejjel lefelé függ. A rémület új hulláma söpört végig a kisfiú testén. Zihálni kezdett a félelemtől, mert hirtelen úgy érezte, hogy nem egyedül van a takaró alatt.

Szemeit szorosan behunyta és hátat fordított az ágy másik felének. Szörnyek és szellemek igazából nem léteznek – ismételgette magában, ám ekkor valami megérintette a nyakát. Elias sikítani akart, de nem jött ki hang a torkán.