Dermedt, hideg hulla lóg az ereszen: egy jégcsap.
Vér-cseppje lassan csúszik a panelfalon.
Szürkületbe süppedve nézem, hogy sötétülnek
az árnyak, s nyúlnak el a nyers havon.

Salakvilág tekint rám vissza.
Csak a rideg csapadék, ami szűzi, tiszta.

A nap is unottan botorkál az égen.
Várja, hogy munkaideje
véget érjen.

Hogy is lenne jobb élni?
Latyakként? vagy fagyva?

Odakint ezernyi szorgos hangya
jön-megy, s végzi a dolgát.

Él.

De élünk-e igazán?
Vagy csak végigdöcögünk
egy szalagkorlát vonalán.

**

De csitt!

Hallga, hogy sercegnek
az utcalámpák.

Narancsfényükön kóbor
hópelyhek szállingóznak át,

(élnek)

majd egybeolvadnak a nagy,
fehér sereggel,
s egy lesznek
a sokból.

Élnek?