Mint kósza szellem, az időben barangolva,
suhanok világok közt, valóságokon át.
Létezésem az öröklétre hangolva,
s nincs élő - se holt - aki engem lát.

Köd vagyok, ki a szeleken utazik,
s árnyék, fény és sötét gyermeke.
Míg a jóság fent, a gonosz alant lakozik,
én szellemként élek, a semmibe teremtve.

Vándorlok csillagok között, ősi istenekkel,
úszva a térben, s kacagva a reményt.
S érezem: néhány pogány, hitetlen hittel
hozzám fohászkodik, s kér csalfa tüneményt.