I. szín 

Egy börtöncella, sivár falakkal és egy ablakkal

NAGYPAPA

Hajh, be lassan telnek az évek!

Egyedül a cellámban, mint egy kísértet,

Társaság nélkül, komor magányban,

S nem tudva, hogy mi történik a világban.

Még mindig születnek emberek?

Léteznek még gazdagok és szegények,

Vagy netán megvalósult az eszményi társadalom,

Amiben mindenkinek egyforma vagyona vagyon?

Igen, vajon létezik már egy olyan világ,

Ahol egymás vérét nem csapolják,

És a megértés uralkodik az emberi szívekben?

(sóhajtva) Ah, ostoba kérdések ezek,

Hiszen a világban rengeteg a felekezet,

S amíg vannak, más-más hittel és filozófiával,

A társadalmi különbség mindig létezni fog ezáltal.

Habár… pont én beszélek?

Én, akit magával rántott az élet

A mélységbe, ahol nincsenek gátlások,

Csak hatalom és piszkos alkudozások,

Pénzzel bélelt zsebek között inogva,

Áruló tekintetek tüzén lavírozva.

A bűn volt az életem, igen.

De kegyetlen lecke alatt rájöttem,

Hogy a cél bizony nem nemesíti az eszközt,

S a vagyon nem jelent hidat két szív közt.

Elveszítettem a családomat, elveszítettem mindent,

Hogy évtizedeket elmélkedhessek itt bent,

És rájöhessek a nagy igazságra:

Bizony szebb lehet koldusboton tengni,

Mint a hatalomért mindent kockára tenni.

Nem állt távol tőlem semmilyen eszköz,

Gátlások nem szegeztek a földhöz,

És bizony a csúcsra jutottam, az alvilág tetejére,

S lettem a törvénytelenség vezére,

Honnan illő módon lettem letaszítva,

Akárcsak Caesar – fogadott fiamtól megcsalatva.

(nevetve) Micsoda hasonlóság két zsarnok között!

Az egyik holtan, a másik rácsok mögött,

Önnön módszereik által legyőzetve,

Amiért erőszakkal hágtak az egekbe.

(elmerengve) Erőszak. Mily érdekes fogalom,

És milyen gyakori mozgalom.

Akár az ősember a bunkójával

Ahogy megküzdött a prédával;

Az akaratérvényesítés vajmi keveset változott,

S lássuk be: primitív módszer, de határozott.

Hol elfogy szavaknak az éle,

Feltámad az ember belső éne,

Ami az évezredek múltán mit sem öregedett!

Az ösztöni részünk élénkebb, mint a képzelet,

Hiszen naponta tápláljuk,

Haraggal és keserűséggel plántáljuk,

Míg a fantázia szép lassan sorvad elfele,

A modern technikáktól megveretve.

Pedig mi más lehetne a kibúvó

Mint a képzelt világ mélysége?

Hova máshova menekülhetne az emberiség

Ha utoléri a fanyar keserűség?

Én már csak tudom, hiszen a hosszú évek alatt

Egyetlen társam volt csupán: a gondolat.

Magamba zárkózva tudtam csak megőrizni

Elmém épségét, és így sikerült elszakadni

A múlt kínzó emlékei elől.

(nevetve) Persze, az erőszak is pont erre való!

Kitörni a valóságból, ha fojtogató,

Betörve néhány orrot, netán kioltani pár életet,

És nem a következetesség számít, hanem maga a művelet.

(elgondolkozva) Ez lenne, ami megkülönböztet az ősembertől?

Hogy az agyunkat használjuk, mielőtt az agresszió előtör?

Ettől lenne modern a világ,

És ettől fejlődik folyamatosan tovább?

De mi van azokkal, akik nem képesek erre?

Voltak bérgyilkosaim – egyik sem lángelme –

Kik hűségesek voltak és engedelmesek,

S a gyilkoláson kívül máshoz nem is értettek.

Vajon ők rossz embernek számítanak

Pusztán azért, mert nem fogták fel a tudományokat,

Hanem azt tették, amihez a legjobban értettek,

Inkább, mintsem, hogy az utcán éhen vesszenek?

(nevetve) Ugyan ki a megmondója, hogy mi ma az érték,

S hogy ki az értékes ember?

Talán az, aki naphosszat gondolkozik

Új találmányokon, vagy kik a világ titkait keresik?

S mi végre teszik ezt?

Túl nagy a világ és túl sok titok övezi,

Hogy emberi elme mindazt nem képes megérteni.

Isten irgalmazzon annak, aki mégis megpróbálja…

Ha érdemes rá, úgy az egekig emelkedhet,

Ellenben fehér zubbony vár rá, és az elmegyógyintézet.

(sóhajtva) Talán nekem is jobb sorom lenne őrültek között,

Mint e sötét zugban a rácsok mögött.

Elmélkedek a világról, filozofálok, mint valami nagy gondolkodó,

Mintha nem lenne az egész haszontalan és mulandó…

Odakint (körbemutat) a gondolatok vajmi keveset érnek,

Dolgozni kell csupán, nem kutatni a létet.

(kis szünet) Milyen ironikus, hogy idebent azzal őrizem

Józan tudatomat, amiért a kinti világban sokakat lenéztem;

A legnagyszerűbb eszmékre is megvontam a vállam,

Ha a haszon lehetőségét benne nem láttam,

S mily fennkölt, hogy bűnhődésem évei alatt

Kellett minderre rájöjjek.

S vajon lesz-e nemzedékemben valaki,

Aki az én szégyenemen magát túlteszi,

És kezeim által bemocskolt nevünket

Újra kifényesíti?