I.

Nehéz füstjét köpi alattam a vas,
s én csak száguldok vele. A távolban
talán a semmi vár. Avas
erkölcsök földjét sajátos kánonban
átkozom, köpöm és taposom.

Hol a horizont és a bércek
kiéhezett szeretőkként összeérnek,
úgy lángol az égalj,
akár dévaj
búcsúéjem után a templomok.

Az út mentén csak homok, sűrű homok.

II.

S ha betakar az est, ez a gyengéd
céda, és cigarettára gyújtva
felvetem tekintetem a Tejútra,
egyszerre feledek pengét,
ólmot és pirulát, s fejemet
egy lapos sziklára
hajtva merengek,
végül egy szikkadt
cserje tövébe pisálva
bevégzem a napot,
s a kopott mérföldkőnek dőlve
arcomba húzom a kalapot.