Egy hatalmas, kies rét közepén hever ez a több ezer éves megalitikus építmény. A déli napfény ragyogóan vonja be az óriási kőtömböket, a tájat nyári meleg perzseli. Lágy szellő susogja a múlt dalait a csiszolt sziklák között járva. Igazi békesség.

Madarak trilláznak odafent az égen, s kicsit lejjebb, a növények fölött – és között – rovarok zizegnek. Elvétve néhány kóbor állat is akad a környéken, akik ráérősen ballagnak át a mezőn, vagy éppen óvatos léptekkel zsákmányra lesnek. Virágzik az élővilág; igazi békesség.

A rét szélén egy magányos fa ácsorog, vidáman zöldellő levelei közt átfütyül a kellemes, júliusi szél. Dús lombkoronája megannyi fészeknek és új életet rejtő tojásnak ad otthont. Törzsében a külső szemlélő által láthatatlan élettani folyamatok zajlanak szakadatlanul. Kérgét épp egy fakopáncs gondozza. Igazi békesség.

A fa tövében, a gazos fűben emberi hullák hevernek. Oszlásnak indult testük erőteljesen rohad a forróságban. A bűz odacsalta a környék dögevőit, akik több száz léggyel osztoznak az ínyenc falatokon. Vérüket már régen beitta a föld, mostanra már csak az alvadt vörösség vonja be a maradványokat. A rothadó zsigerek és a megcsócsált húscafatok között itt-ott kifehérlik a tömör csontozat. A nap épp elhagyja a zenitet és megindul lefelé tartó útján, amikor egy színpompás pillangó telepedik meg az egyik tetem orrnyergén. Az üveges szemek némán tükrözik vissza a kecses szárnyak finom vonalait; igazi békesség.