Smith sebességmámorban úszva száguldott a fénypályán. Infravörös szemüvegén át látta maga körül a világegyetem lüktetését, szinte érezte az energiák áramlását. Elképzelni sem tudta, hogy az emberiség valaha teljesen üresnek hitte a kozmikus teret.

A fiú gázt adott. A hatalmas Jupiter méltóságteljesen forgott, alig egymillió mérföldnyire a fénypályától, szinte teljesen betöltve az utazók látómezejének bal oldalát. Smith egy tiszteletteljes pillantást vetett az anyabolygóra, majd tekintetét jobbra irányította az űr felé, és mint mindig, a pulzáló világegyetem látványa a végtelen szabadság érzésével töltötte el a bensőjét. Ez az, amiért elhagyta az Európét, magára hagyva az édesanyját is. Smith remélte, hogy a nő egyszer megérti őt. Ha pedig mégsem, az sem számít. Soha nem fog hazatérni.

**

A fénypályák, amelyeken a csillagmotorok közlekedtek, az emberiség által sokáig érthetetlen sötét anyagon alapuló technológiát jelentették. Ötszáz marsi évvel ezelőtt a csillagászok megfejtették a sötét energia és a sötét anyag rejtélyét, és ekkor megnyílt az út a naprendszer gyarmatosítása felé. A fénypályák a sötét anyag szálain futó leheletvékony plazmaréteget jelentették, melyek összekötötték a főbb Holdakat a naprendszer kisbolygóival, és természetesen a Marssal. Ezek a gyorsutak, akár a marsi autópályák a főbolygót, úgy hálózták be az egész naprendszert.

A tizenegy éves Smith éppen a Triton felé tartott. Tudta, hogy mennyire hosszú lesz az út a Neptunusz felé egy szál csillagmotoron, ám az elmúlt években bejárta a Marstól Jupiterig terjedő világokat, ezért úgy érezte, ideje a naprendszer pereme felé vennie az irányt.

A radarja egy lehetséges megállóhelyet jelzett néhány ezer mérföldnyire. A fiú úgy döntött, hogy él a lehetőséggel és megpihen egy kicsit.

**

A pihenő egy Jupiter körül keringő kisebb aszteroidán volt. Smith az épület melletti parkolóban leállította a motorját, szemüvegét a homlokára tolta és lelépett a sivár kőzetre. Mint oly sokszor, most is nagyot dobbant a szíve, ahogy csizmája elmerült a fénypálya plazmájában, és a néhány centiméterrel alatta lévő felszínre ért a talpa. A fiú fejében rengetegszer megfordult már, hogy mi lenne, ha véletlenül nem lenne ott a kőzet, ő pedig átesne a plazmarétegen és megkezdené soha véget nem érő útját a világegyetemben.

Smith megborzongott a gondolatra. Egy pillanat alatt kicsúszna az aszteroida mesterséges gravitációjából, és ami még rosszabb, az oxigénburkából is. Még azelőtt meghalna, hogy felfoghatná, mi is történt vele. A fogadó felé sétálva szemét a messzi távolba vesző fénypályán legeltette. Egyszerűen csak kilépne rá, és…

**

A helyiség üres volt, csupán a fogadós ücsörgött az egyik asztalnál újságot olvasgatva.

– Üdvözletem – köszönt a fiú és egyenesen a pulthoz lépett.

A férfi kikapcsolta az újságot és üdvözlésképpen bólintva, türelmesen várta a rendelést. Biztosan néma – állapította meg magában Smith, ahogy végigmérte a középkorú férfit. Apám korabeli lehet. Persze, ha még élne – gondolta keserűen.

– Egy adag Titánit kérek, és egy pohár tiszta vizet.

A fogadós kérdőn húzta fel a szemöldökét.

– Tizenegy – válaszolta a ki nem mondott kérdésre. – Marsi években – tette hozzá, mire a férfi bólintott és nekiállt elkészíteni az italt.

Smith kitekintett az oldalsó ablakon. Látta a fénypálya mögött meghúzódó Jupitert, és látta a gázóriás légköri sávjainak egymástól eltérő, körkörös mozgását. A bolygó mögött a távolban milliónyi csillag ragyogott. Fenséges látvány.

A fogadós letette elé a két poharat, majd visszatért a fényújságjához, Smith pedig elmerengett. Szemeivel csak a csillagok fényét láthatta a bolygóközi térben, de ő tudta, hogy a világegyetem ennél sokkal többet rejt. A zsebében pihent ugyan egy másik, a csillagutazáshoz szükséges infravörösnél jóval speciálisabb szemüveg, de nem akarta felvenni. Anélkül is látni vélte, amit egész életében érzett: a szüntelen lüktetést, az energiák pulzáló világát, amik betöltötték a vákuumot, és amik utazás közben átjárták őt. Smith úgy gondolta, hogy az évezredekkel ezelőtt élt csillagászok, akik még csak szabad szemmel, majd később kezdetleges távcsöveiken át szemlélték földi éjszakákon az égboltot, bár fizikailag nem, de lelki szemeik előtt biztosan látták ezt a csodálatos, érzékelésen túli világot. Smith biztos volt benne, hogy ha ezek az emberek ma élnének, ők is vándornak állnának, hogy bejárják a naprendszert, majd később az egész galaxist. Ebben a pillanatban testvéreinek érezte mindazokat az álmodozókat, akik hittek benne, hogy a világegyetem több, mint a puszta üresség.

Mind csillagvándorok vagyunk – gondolta mosolyogva.