Állok, csak dermedten nézek.
Mily fenséges kovácsolt kerítések!
Vas, melyet alakba öntött a Mester:
Rózsák és kígyók tekeredő testtel.

Megnyílnak a rácsok - gyerünk előre.
Nyikorgás kíséretében lépek a romkertbe.
A talaj menti ködfátyol úgy fodrozódik,
mint akinek évszázados nyugalmát
épp derékba törik.

Gazzal benőtt, réges-régi romok,
családi sírkert, festői szobrok,
s alaktalan, rezgő emberárnyak,
kik fátyolként áldoznak az
elmúlás mámorának.

A bejárati kapu némán kinyílik.
Két hatalmas ajtószárny távolodik
egymástól olyannyira messze,
mintha hangtalan parancstól
lennének vezérelve.

Odabent fehér és vörös gyertyák,
s imbolygó lángú, csodálatos fáklyák,
zongoraszó a levegőben, alant míves szőnyegek,
mik csendháborító lépteim zaját
békésen ölik meg.

Ez a hangulat.. az időtlenség, mi körülvesz,
a légkör, melyet az egész kastély lélegez,
mert állja még az Idő pusztító viharát,
az elmúlás acélakaratának sem adja meg magát,
s a történelmet hálátlan hírnökként hirdeti,
hogy aki él, soha el nem feledi:

Ha valaha léteztél, mindörökkön leszel,
ha halhatatlanságodért még életedben teszel.