Ez egy nagyon rossz döntés volt – gondoltam a vezér távolodó alakját figyelvén, amint eltűnik a fák tengerén. Ő most a hegyekbe megy, hogy megkeresse az isteneket, és ha ők méltónak találják rá, befogadják maguk közé. Nagy dicsőség, amit meg is érdemel, de sokkalta jobbság lett volna, ha velünk marad.

– Ígérem, hogy nem lesz több háborúskodás! – hallottam Borma kiáltását, amint a sziklán ácsorogva, kezeit a magasba tartogatva szavalt a népnek, akik kurjongatva ünnepelték őt.

Elhúztam a számat. Borma jó ember és idővel tényleges jó vezérré válhatott volna, de nem most. Újból az erdő felé akadt a tekintetem, ahol a vezér izmos termete már el is tűnt a fagyott fakérgek között. Felmordultam. Hatalmas ostobaság volt a legvészterhesebb időkben választani új vezért.

**

A tábor szélén magányosságosan világító tűzhöz mentem. Mezítelen talpaim hangosan ropogtatták a fagyott fűszálakat, minekközben a csillagok fényénél odaléptem Marko tüzéhez. Nem csak az ő bőrsátora volt itt felállítva, hanem jó néhány nőé és férfié is. A vezér menesztésével – minthacsak a Borma elleni tiltakozás jeléül volna – mindenik ember, aki ellenezte e döntést, Marko mellé telepedett a tábor szélire. Marko, aki idegen volt nálunk, s aki miatt heves viták folytatódtak le Borma és az apja között a múltban, egyszerre a kitagadott vezér melletti kitartás jelképévé magaslott.

– Tiszta este – köszöntöttem a medvetermetű férfit, és kezeimet a tüze lángjaihoz tartogattam.

– Csillagos este – köszönt vissza, ám a hangjából komorság áradozott.

– Nem esik bántódásod – szóltam a tűzbe bámulva.

– Nem magam miatt aggódok – dörmögte Marko. – Befogadtatok engem. A véremmel tartozom ennek a törzsnek. Szeretlek benneteket, még ha néhányan nem is tűrnek meg jó szemmel engem.

Marko sóhajtva tekintett át a folyó túlpartjára. Tudtam, mire gondol. A keskeny folyó két partján élt a két törzs: mink, és az Utuku. Egy fából készült hidacska ívelt át a jeges víz fölött, ami mindkét törzs táborának a szélin feküdt, így soha nem múló volt a veszély, mert az Utuku akármikorság támadhatott.

– Nem gyújtanak tüzet – ráncolgatta a szemöldökét a férfi, és tekintetével próbálta meg áthajolni a sűrű sötétséget. – Sohaság nem gyújtanak tüzet.

Marko láthatóan megborzongott, pedig a hatalmas tűzrakás még több lépésnyi körben is felolvasztgatta a vékonyka hóréteget.

– Pihenned kell, barátom – tettem a vállára a kezemet, ami nekem jó fejmagasságomban volt. – Nyugodtan alhatsz, Borma a szavát adakozta az apjának, hogy nem küld el téged.

Marko a fejét csóválta.

– Ma nem alszunk – jelentette ki. – Az Utuku látta és hallotta, hogy vezér elment. Az Utuku tudja, hogy Borma gyenge. Az Utuku támadni fog, hacsak nem mink támadunk előbb.

Ahogy feltekintettem Marko sötétbarna szemeibe, megborzongottam. A maréknyi ember a tábortűz körül egyetértően mormogott. Meg kell védenünk a törzset saját ostoba hibájának következményeitől. Ma éjjelen.

**

Később a tüzünket eloltandva ültünk a sötétségben, és az éjszaka isteneihez fohászkodtunk segítségkérően. Megvártuk, míg az utolsó fényrakás is elhuny a táborban, és onnantól kezdtük számolni az időt, amíg a fényességes hold egy arasznyit haladt odafent. Amikor ez megtörtént, botjainkat megragadva indultunk neki a folyóhídnak, gondosságosan megkerülendve a tábort. Marko bátran menetelt előre, és őutána menve haladoztunk át a hídon, amin őrajta kívül még egyikünk sem sohaság nem lépett át.

Rögtön tudtam, mikor érkeztünk meg az Utuku táborához. A halál bűze terjedezett a levegőben, és az egész táborról lesütött a bősz kegyetlenség. Erősebben szorítottam meg a bunkósbotomat, és amint Marko hatalmasság üvöltése végigzengett a vízparton, magam is felkiáltozva rohantam neki a legközelebbi bőrsátornak. Hallottam a többiek vicsorgását, és a másik partról a törzs értetlen szavait is, ám nem foglalkozhattam velük. Ádázul téptem fel a bőrsátrat, ám abban csak egy bűzösséget árasztó tetem pihent. Egy parázzsá égett Utuku?

– Ezek halottak – suttogtam a sötétbe, és hallottam a társaim meglepődését is, amint a sátrakat felrángatva meglátták a mozdulatlan Utukut.

Marko azonban feszült izmokkal lépett oda egy másik bőrsátorhoz, ami a legnagyobb volt mindenik másikhoz képest. Óvatosan én is odasurrantam melléje, és ketten nyitottuk széjjel azt. Odabent megint csak egy feketére égetett testű Utuku pihent, ám egy levágott lófej volt a nyakára huzogatva, ami még mindig frissnek és vértől csöpögősnek tünedezett.

– Csapda! – üvöltöttem keresztülség a tisztást, de már elkéső voltam.

A lófejű Utuku felágaskodott elébünk, és hatalmasság kiáltással rontott rám és Markora. Az Utuku harci kiáltásoktól zengett oda-visszahangzást az egész folyópartja, mert minden elégett Utuku felkelt és reánk támadott.

**

Vérező sebekkel a testemen keltem útra az erdőség mélységességébe. A törzs halott. A vérszomjas Utuku mindenkit lemészárolt. Engem is halottnak hihettek, mert az ételraktárukként szolgáló hulla halom tövében ébredeztem fel. A hajnal fényei már megpirították a horizontot, amikor a táborunk még mindig lángoló tűzzel lángolt, az Utuku pedig vidám énekeket lejtve táncolt hamuval és pusztítással körülölelve. Én felkaptam magam, és semmivel se nem törődve indultam meg a fák közébe. Most is itt barangolok, minekközben a gonosz növények fölében magasodnak fagyott, kusza lombjaikkal, eltakarva előlem a napság éltető fényességét. És ekkor megláttam a távolságban egy alakot; a vezér! Bizonyára megtalálta őseink isteneit, akik maguk közé fogadták, és most így maradhatott életben a hűvös erdő mélységes ijesztőségében.

Felém integetőzik. Hív engem. Azt akarja, hogy csatlakozzak hozzá.