Imádság
Áthatolhatatlan falként tornyosulnak
mögöttem a szar napok,
magamnak egy szebb holnapot -
ha térdre is estem, és a sárból
tekintettem a csillagos égre,
elmém mindig elcsitult,
mert lelkemre lelt a béke,
hiszen tudtam, nem vagyok egyedül:
az Ösvény millió vándora
mind nekem hegedül,
csillagtársuknak, ki még az életet szenvedi,
de egy szép napon a sors újra közéjük engedi -
e gondolatra terhem könnyeit
örömkönny váltotta fel,
s lettem egy jobblétre ébredt angyal,
aki a sárban térdepel.
