Történetek a szabadságharc idejéből

Talán nem is sejtjük, de a cselekedeteinket néha nem teljes egészében mi irányítjuk. Vannak bizonyos helyek, ahol valamikor bizonyos dolgok történtek. Ezek a helyek – bár láthatatlanul – magukon viselik a történéseket akár az örökkévalóságon át, és ez befolyásolhatja az arra tévedő embereket. Így történhetnek olyan dolgok, hogy egy látszólag találomra kiválasztott helyen valamilyen emlékművet állítanak fel. És senki nem gondolná, hogy az a pár négyzetméternyi hely valóban milyen fontos pont volt azoknak az embereknek az életében, akiknek emléket állítanak.

**

Egy szép kora tavaszi napon felhő sem volt az égen, a napfény táncot járt a lassan hömpölygő Dunán. Egy húszas évei körül járó fiú álldogált a tiszteletre méltó folyó jobb partján, és onnan kémlelte hol a túlparton fekvő várost, hol pedig a körben elnyúló horizontot. A szellő halkan zizegett a gazos fűben és inkább hordozott magával tavaszi melegséget, mint késő téli fagyot.

El fog jönni – nyugtatta magát a fiatal férfi, miközben kedvesére várt a délutáni nap fényében. A lány szülei bár szigorúak voltak, Teri mégis ügyes magyarázatokkal mindig el tudta intézni, hogy találkozhassanak. Feri és Teréz már közel egy éve együtt voltak, a kapcsolat mégis igencsak szúrta a lány szüleinek szemét. És most a forradalom miatt egész Komárom feszültebb – gondolta az ifjú. A lány szülei enyhe kifejezéssel élve is császárhűek voltak, ahogyan az egész családjuk is. Feriék viszont egyetértettek a forradalommal és örömest foglaltak állást a szabadságharc ügye mellett. Teriék – pontosabban a szülők – igyekeztek titkolni politikai beállítottságukat, hiszen az egész város a szabadságharc lázában égett. Ezzel nem is lenne probléma – gondolt bele Feri – viszont a vár parancsnoka Wilhelm Mertz, osztrák származású ember és abszolút hűséges a királyhoz. Igencsak feszült a viszony a város és a vár között a Pesten történtek óta, ez pedig nem helyénvaló – csóválta meg a fejét. Ám a gondolatsor félbeszakadt, mert Feri meglátta szerelmét közeledni a távolból. Eléje sietett és mosolyogva, majd csókkal üdvözölték egymást.

- Hát eljöttél! – lelkendezett a fiatal férfi.

- Persze, hogy eljöttem! – bújt oda Teri a szerelméhez. – Viszont érdekes dolgot pletykálnak a városban és a szüleimet kihallgattam ezzel kapcsolatban, ezért késtem.

- Annyira fontos?

- Hát nem tudom, hogy igaz-e – vont vállat a fiatal lány. – Mindenesetre érdekes. Azt rebesgetik, hogy ma éjjel Bécs felé fog indulni egy csuklyás alak, aki már egy ideje a Csillagerőd vendégszeretetét élvezi.

- Mégis ki az? – csodálkozott Feri. – Talán egy kém?

- Nem igazán. Állítólag maga Ignaz Lederer tábornok jött a várba Mertzhez. Azt mondják Pestről szökött, mert felelősségre akarták vonni, amiért szétverette a tüntetőket.

- De hát éppen Mertz kért segítséget a tábornoktól miattunk – Feri szája mosolyra húzódott. – Mert a város lakossága igencsak forradalmi érzetű.

Teréz vállat vont.

- Ezt hallottam. Nem tudom mi lehet igaz belőle, viszont a szüleim elég tájékozottak az efféle dolgokban, tehát lehet benne valóság.

- Okos lány vagy te – ölelte magához a fiatal nőt Feri. – Mit csináljunk ma szerelmem?

- Bújjunk össze és nézzük a felhőket! – kiáltott fel a lány és kézen fogta párját, hogy néhány méterrel odébb együtt nyújtózzanak el a fű és a gaz sajátos keverékén.

- Mi lesz, ha egyszer a szüleid rájönnek, hogy titokban velem találkozgatsz? - gondolkozott hangosan néhány perccel később Feri.

- Nem jönnek rá – jött a nyugtató válasz. – Mégis ki keresne minket itt, a Duna másik partján, nem messze a homokdombtól?

- Azt hiszem senki – mosolyodott el az ifjú.

Késő délután hagyták csak abba az ábrándozást, amikor már a nap lefelé vezető útja felénél tarthatott, hogy még sötétedés előtt visszaérhessenek a városba.

---

Három hónappal később a tűző nyári napsugárban Feri a szokásos helyen várta Terézt, most jobban mint bármikor. A néhány napja pusztító tűzvész még jobban felszította az ellentétet a várbeliek és a polgárok között. Mindenki úgy gondolta, hogy csakis a vár lakói lehetnek felelősek a katasztrófáért. Feri a Dunára nézett és tekintete a semmibe révedt. Jelentkezett nemzetőrnek, néhány nap múlva már a várban lesz. A fiatalok minden héten kétszer találkoznak ezen a helyen, most viszont a fiatal férfi minden eddiginél jobban várta szerelmét. A tűzvész az utolsó találkozásuk utáni napon ütött ki, nem messze Teriék otthonától. Most pedig, hogy nemsokára bevonul katonának, még jobban aggódott a kapcsolatukért. Ha a lány szülei megtudják…

- Szia szerelmem – köszöntötte párját Teri.

- Szia! – eszmélt fel gondolataiból Feri és szorosan magához ölelte a fiatal nőt. - Minden rendben veled?

- Miért ne lenne? – csodálkozott a lány.

- Hát a tűz nem messze tőletek csapott fel. De hála istennek semmi bajod!

- Semmi – mosolygott Teréz és egy puszit nyomott Feri arcára.

- El kell mondanom neked valamit – váltott hirtelen témát Feri és ismét a folyóra tekintett. – Jelentkeztem önkéntesnek. Pár nap múlva én is leteszem az esküt a többi katonával együtt a magyar alkotmányra.

- Akkor nem fogunk tudni találkozni – csüggedt el a lány.

- Sajnálom, de meg kell értened. Úgy érzem, hogy kötelességem kiállni a szabadságunkért. Ha a szüleid megtudják, talán köztünk örökre vége mindennek, de…

Feri nem tudta befejezni, mert szerelme hirtelen megcsókolta, lágyan és szeretetteljesen. Ahogy ott álltak összetapadt szájjal a nyári kánikulában és alig zizegett valamicske szellő a puszta közepén, a szerelmesek úgy érezték, hogy csak ők léteznek a világon.

- Meg fogják tudni, miután bevonultál én magam fogom elmondani nekik – jelentette ki a csók végeztével Teréz.

- Miért? – kerekedett ki a fiatal férfi szeme.

- Mert valahogyan én is támogatni szeretném a szabadságharcot. Ha máshogy nem is, de legalább annyival, hogy ki merem jelenteni a császárhű szüleimnek, hogy egy magyar katona a párom.

Feri alig hitt a fülének, ugyanakkor nagyon jól estek neki a hallott szavak. Kiáll mellette, ahogyan ő is mindig kiállt a lány mellett.

- Egyébként – folytatta Teri – Mertzék el fognak menni innen?

- Igen, most már kénytelenek. A parancsnok túl sokat engedett meg magának amikor múlt hónapban ágyúkat szegeztetett a városra. Nem rég több mint kétezer katona érkezett Majthényi alezredes vezetésével, ráadásul hoztak egy papírt személyesen Batthyány Lajos miniszterelnöktől, amelyben felszólították Mertzet, hogy adja át a várat – Feri megcsóválta a fejét. – Erre meg be sem engedi őket, aztán még képes Gönyűről idehívni osztrák csapatokat, hogy segítsenek neki!

- De ez tudtommal nem sikerült – ráncolta a homlokát az ifjú nő.

- Nem, mert a polgármester valahogy tudomást szerzett a tervről és szétszedette a hajóhidat, így a csapatok nem tudtak átmenni a várba.

Teri tekintete a folyó másik partjára kalandozott, a szántóföldek felé.

- Szerinted mi lesz a vége? Győzhetünk?

- Teljes szívemből hiszem, hogy van esélyünk kivívni a szabadságot. Hogy aztán majd egy szabad Magyarországon nevelhessük fel a gyermekeinket.

A fiatal lány Ferire nézett, de nem szólt semmit. Mosolygott, és még szorosabban megölelte drága szerelmét.

---

Minden héten kétszer egy fiatal lány várakozott a monostori homokhegytől nem messze, még a tél és a hideg sem tántorította el attól, hogy találkozzon kedvesével. Egyre gyakrabban látott magyar nemzetőröket és városi polgárokat a homokhegy környékén ahogyan földet hordanak, és akárhányszor eljött ide, mindig azt remélte, hátha a párja is ott lesz köztük. Megbeszélték, hogy minden héten a szokásos időben itt lesz a lány, és amint tud, a férfi is megjelenik. Ez a pillanat csak negyed év múlva következhetett be, az ifjú katona a megbeszélt helyen találta élete párját. Az utolsó találkozás óta eltelt hónapok csak még jobban erősítették a fiatalok összetartozását, és a viszontlátás örömére könnyekben törtek ki.

- Végre újra láthatlak szerelmem! – ölelte szorosan magához a lányt Feri.

- Annyira aggódtam érted! – viszonozta a szorítást az ifjú hölgy.

- Sajnálom, hogy ennyit kellet várnod rám, de nem tudtam előbb jönni!

- Első a haza – csillogtak könnyek Teri szemében. – Mesélj, hogy vagy? Mik történtek veled?

- A tulajdon két szememmel láttam Kossuthot és Bem apót! Itt voltak a várban.

- Igen, Kossuth toborzóbeszédet intézett a város népéhez az egyik nap. Igazán lelkesítő volt.

- Meghallgattad? – csodálkozott Feri és igazán büszke volt szerelmére. – És a szüleid mit szóltak ehhez? Tényleg… tudják, hogy mi van velem?

- Igen, büszkén jelentettem be otthon, hogy beálltál honvédnek.

- És? – nyelt egy nagyot az ifjú.

- Hát jól kikaptam mindkettőjüktől, és megtiltották, hogy mostantól akárcsak szóba is álljak veled – látva Feri szomorú tekintetét, megsimította az arcát. – De szerencsére nem tudják, hogy ilyenkor hova járkálok, azt hiszik Julival találkozom.

- És ő tud rólunk?

- Persze, megígérte, hogy ha a szüleim netán rákérdeznek, ő ugyanazt fogja vallani amit én – nyugtatta meg a lány.

Teri elnézett a homokhegy felé, ahol ismét embereket látott mozgolódni.

- Mondd, mit csináltok ilyen szorgosan?

- Az alezredes parancsára homoksáncokkal erősítjük meg a homokhegyet. A várost minden oldalról be kell biztosítani, mert a császári csapatok már megindultak ellenünk.

A lány tekintete néhány pillanatra a távolba meredt, majd újult erővel ugrott Feri nyakába.

- Jaj, szerelmem annyira örülök, hogy végre együtt vagyunk! – mondta. – Vajon mikor fogunk újra találkozni?

- Sajnos nem tudom, mikor jöhetek el ismét. Most is azért vagyok itt, mert én is be lettem osztva földet hordani. Az egyik társamnak elbeszéltem a kettőnk ügyét, és mondta, hogy nyugodtan jöjjek ide hozzád addig helyettem is dolgozik.

- Akkor ő egy nagyon rendes ember – bólintott elismerően Teréz.

- Igen, valóban az. És ma mit csináljunk kedvesem? Feküdjünk le és nézzük a felhőket? – mosolygott Feri.

- Igen, azt nagyon szeretem! – adta be a derekát Teri és szerelmével együtt elnyújtózott a gazos fűben, ami hiába volt hideg, egy cseppet sem zavarta őket.

Úgy fél óra múlva Feri felállt, leporolta magát majd felállította a lányt.

- Teri, valami nagyon fontos kérdést szeretnék neked feltenni.

- Mi a baj? – ijedt meg az ifjú hölgy.

- Baj nincsen – mosolygott Feri. – Viszont… – a fiatal férfi letérdelt párja elé – Teri, hozzám jönnél feleségül?

A fiatal nő csodálkozásában azt se tudta mit tegyen, annyira meglepte a kérdés. Pár másodperc után azonban kipréselte a nyilvánvaló választ:

- Igen!

Feri ezt hallva boldogan egyenesedett ki és örömében felkapta leendő feleségét majd megpördült vele a levegőben. Ezen a helyen csókolták meg egymást először, ezért azóta is mindig itt találkoznak, és most ezen a helyen kérte meg szerelme kezét. Feri, újdonsült jegyese válla fölött nézett a homokhegy felé. Úgy érezte, hogy a boldogságtól egymaga szembemenne az egész császári sereggel. A fiatal férfi bizakodva tekintett a jövőbe. Úgy gondolta minden esélyük megvan, hogy megnyerjék a szabadságharcot.

**

1849. április 23.

Sötétedés után három alak osont ki a komáromi várból és nyugatra vették az irányt. Nagyjából háromnegyed óra gyorsított tempójú séta után lesiettek a Duna partjára. Ott a vízen himbálózva egy csónak hintázott mintha csak rájuk várt volna. Körbenéztek, hogy nincs-e szemtanú a környéken, majd gyors mozdulatokkal a csónakba léptek, ketten megkapták a lapátokat, a harmadik a hajó orrába guggolt és már el is indultak a túlpart felé.

- Tehát mi a terv? – kérdezte aki nem evezett.

- Én itt maradok a csónakban – válaszolt az egyik társa, miközben rendületlenül küzdött a folyó sodrása ellen. – Ti pedig felméritek a terepet, aztán ahogy csak tudtok, visszajöttök. Még pirkadat előtt vissza kell érnünk a várba!

Ezután nem szóltak, csak hallgatták a Duna lassú folyását és a csónak hangját, ahogy siklott a hullámok között. Nem telt bele tíz perc, és elérték a folyó jobb partját.

- Legyetek nagyon óvatosak! – súgta a férfi aki az imént a tervet ismertette, a másik két alak pedig partra szállt, majd elindultak dél felé.

A két férfi addig lopakodott, amíg fényeket nem láttak meg a távolban.

- Az ott a homokhegy – mutatott keletre az egyikük. – Onnan ágyúzták a várost egy hónapon keresztül.

- Szerencsére pár napja abbahagyták – mormolta a másik. – Kár lett volna értünk, ha egy eltévedt ágyúgolyó a Duna közepén ér minket.

Néhány pillanatig csak a tücskök ciripelését hallgatták, majd az imént szóló férfi újra beszélni kezdett:

- Szerinted újra fogják kezdeni?

- Nem valószínű – a megszólított a homokdomb irányába kémlelt nagyon erősen. – Szerintem rájöttek, hogy teljesen fölösleges a várost bombázni, a Komáromiakat úgysem fogják megtörni – a férfi szája mosolyra húzódott. – Lőhetsz német, de be nem jössz!

- Közelebb kellene mennünk – váltott témát a másik. – Innen nem sokat lehet látni.

- Pedig ez egy jó hely.

- Mire gondolsz?

- Feri itt kérte meg Teréz kezét.

- Honnan tudod, hogy pont itt? – csodálkozott a másik.

- Látod ezt a szikladarabot? – nézett egy nagyobbfajta kőre az előbb szóló. – Rá van karcolva egy szív. Ők csinálták, hogy megjelöljék ezt a helyet.

- Az úgy is le fog kopni, majd az eső lemossa.

- Persze – mosolygott. – De ez sokat jelent nekik.

- Na, elég volt a beszédből, mert kifutunk az időből – komorodott el a férfi. – Amint keleten csak halványan is világosodni kezd, a csónaknak vissza kell indulnia, akár velünk, akár nélkülünk.

A másik nem szólt, csak bólogatott és újra a homokdomb fényei felé nézett.

- Arra menjünk. Welden tábora valószínűleg Ácson van, mint Simuniché volt. Az túl messze van, hogy körülnézzünk.

Társa csak bólogatott és mindketten halkan osonva indultak meg az osztrák tűzállás felé. Néhány perc múlva a térdig érő gaz és a néhány bokor adta menedékük mögül kémlelték a homokhegyet. Csupán három ember járőrözött az ágyúk között, a többiek a földön aludtak egy nagyobbacska tábortűz körül szétszóródva.

- Úgy húsz ágyú lehet – súgta az egyik magyar katona.

- Igen, és összevissza ha ötvenen vannak itt puskákkal – bólintott a másik.

- Nézd – mutatott az alvók mellé a társa. – Ott vannak az ágyúgolyók meg egy kevés muníció a puskákhoz.

Pár percig még némán kémlelték a táborhelyet, de semmi érdekeset nem vettek észre. Nem hallatszott más, csak a tücskök éjjeli éneke és a három őr halk léptei.

- Szerintem ennyi volt – vont vállat aki utoljára szólt. – Menjünk vissza.

Társa még egyszer átnézte a homokhegyet, de miután semmi érdekeset nem talált, csak bólintott, és együtt indultak vissza arrafelé ahonnan jöttek.

- Azért egy látcsövet hozhattunk volna – szólalt meg egyikük amikor már félúton lehettek a csónak felé. – Azzal alaposabban szemügyre lehetett volna venni a helyet.

- A tábornok azt mondta, hogy semmit ne hozzunk magunkon kívül. Még fegyvert se, mert ha harcra kerülne a sor, inkább fussunk. Igaza van, mert a folyó ezen partján hemzsegnek az osztrákok, esélyünk sem lenne ellenük.

- Várjunk csak – torpant meg hirtelen a másik. – A homokhegyen nem lehettek többen ötvennél. Weldennel Ácson sem lehetnek többen száznál. Tegyük fel, hogy a Duna partján végig osztrák állások vannak egészen a Csillagerődig úgy ötven emberekkel. De a tábornok értesülései szerint közel másfél ezren vannak Komárom körül! Hol a többi ember?

- Ostromgyűrűbe vagyunk zárva – jött a felelet. – A várostól északra, nyugatra, sőt keletre is vannak állásaik.

- És vannak őrjáratok is – hallatszódott egy ismeretlen hang, erős osztrák akcentussal.

A két magyar vitéz meglepődve fordult meg, ahol tíz felfegyverzett osztrákkal találták szembe magukat.

- Elmondanák, pontosan miért is vannak itt? – kérdezte az iménti hang, amihez bajszos, szakállas fej tartozott – talán egy őrmester, esetleg hadnagy lehetett.

A kérdésre nem érkezett válasz, a magyar nemzetőrök rezzenéstelen arccal álltak a helyükön. Hiába is lett volna bármit is csinálniuk, amikor tíz töltött puska szegeződött rájuk. Pár pillanatig csak a néma csendben kémlelték egymást az emberek, majd az osztrák tiszt elmosolyodott.

- Nem értik amit mondok? – harsogta az éjszakába. – Ha felelnek, elviszem önöket a táborszernagyhoz, aki talán kegyesen bánik majd magukkal. Ha viszont nem válaszolnak, én veszem kezelésbe a problémát – az utolsó pár szónál gúnyos félmosolyra húzódott az arcszőrrel határolt száj.

Újból csend következett. A magyar katonák mintha meg sem hallották volna, úgy álltak a helyükön mozdulatlanul, akár egy kő. Titkon mind a ketten abban reménykedtek, hogy harmadik társuk időben vissza tud indulni a csónakkal mielőtt ezek megtalálnák őt. Ám ez alatt a néhány néma másodperc alatt egy puskalövés üvöltött az éjszakába. Erre már a foglyul ejtett vitézek is felkapták a fejüket, hiszen az egyik osztrák puska dördült el, a golyó pedig egyenest egy szikladarabra vésett szívecskébe fúródott.

- Megőrült? – kiáltott rá a parancsnoka. – Majdnem engem talált el!

- Elnézést, uram – hebegte az elsült fegyver tulajdonosa. – Véletlen volt, egy kő fejbevágott.

- Még hogy egy kő fejb… – de a tiszt nem tudta befejezni a mondatot, mert ekkor őt is hókon találta egy repülő kavics.

- Azonnal fogják el a támadót! – adta ki az ukázt a katonáknak. – Egy valaki maradjon velem, akivel szemmel tartjuk a jómadarainkat. Valami azt súgja, hogy nem csak ketten vagytok – az utolsó mondatát már fenyegetően szűrte ki a fogai közül és a két magyar bakához intézte őket.

Pár pillanatig nem lehetett mást hallani csak az éjszaka neszeibe keveredő osztrák kiáltásokat amik a Duna felé haladtak. Aztán hirtelen egy újabb kő repült, ami egyenesen szemem találta az utolsó ott maradt puskást. A meglepetéstől és a fájdalomtól a katona elejtette fegyverét és térdre rogyott. Az osztrák tisztnek több sem kellett, azonnal nyúlt az övébe tűzött pisztolyért, de azt már nem érhette el, mert az egyik fogoly derékon kapta és a földhöz vágta. A parancsnok gyorsan reagált és a földön fekve egy jobbhorgot adott támadójának. Mindeközben a másik magyar honvéd odalépett a verekedőkhöz és gyors mozdulattal letépte az osztrák pisztolyát az övéről, odalépett az éppen feltápászkodni készülő katonához aki még mindig a szemét fájlalta, és egyszerűen tarkón csapta őt a pisztollyal. Amaz ájultan rogyott össze. Ezek után visszafordult a földön fekvőkhöz, felhúzta a pisztolyt és célra tartott – arra az esetre, ha az osztrák győzne a kézitusában. Szerencsére a fegyvert nem kellett elsütni, mert a társa előbb egy könyökössel majd egy jobbkezes egyenes ütéssel elnémította a tisztet.

- Meghalt? – lépett hozzájuk a harmadik ember, akinek a csónaknál lett volna a helye.

- Nem – állt fel a győztes fél. – Halántékon találtam, azért ájult el.

- Gyorsan, vissza a csónakhoz és irány a túlpart – szólalt meg a pisztolyt markoló vitéz és a fegyvert a fűbe dobta az osztrák mellé. – Nem gyűjtünk emléket – tette hozzá.

Társai csak bólogattak és mindannyian futólépésben mentek vissza a csónakhoz. A többi katona már valószínűleg visszafordult, mert a hangjukat egyre jobban lehetett hallani.

- Te segítettél? – kérdezték a felderítők a semmiből felbukkant társukat, miközben mindhárman elfoglalták az idefelé betöltött helyüket a csónakban, és elindultak a folyó túlpartjára.

- Igen.

- És mégis honnan jöttek a kövek?

- Nem hozhattunk fegyvert, de gyermekkorom óta mindig magamnál tartom a csúzlimat, amit még a dédnagyapám csinált nekem. Azt mondta, hogy egyszer még nagy hasznát fogom venni. Ezért sosem tévesztettem szem elől, és rengeteget gyakoroltam vele.

- És igaza lett – bólintott komolyan a másik két baka.

Innentől nem szóltak semmit, még akkor sem amikor partra szálltak és kikötözték a csónakot a helyére – mintha egész éjszaka békésen hullámzott volna. Amikor keleten az égbolt alja már világosodni látszott, a komáromi várban már javában egy titkos megbeszélés folyt az elmúlt éjszaka túlparti eseményeiről. Két tábornok illetett elismerő szavakkal három bátor komáromi katonát. A magyar vitézek köszönettel fogadták az elismerést, ugyanakkor tudták jól, hogy a dicsérő szavakon kívül nem kaphatnak többet a tettükért. Ez a küldetés amilyen fontossággal bírt, olyannyira titkos volt – és talán örökre az idők homályába fog veszni a történetük.

**

A falevelek lehullnak, de a láncok nem – sóhajtott magában egy ősz öregember, miközben a lassan télre készülődő fákat és bokrokat nézegette. Az öreg egy kövön ücsörgött, amiről tán nem is tudta, hogy néhány hónapja egy osztrák puskagolyó ütött rajta lukat. Nem messze tőle a Homokhegyi-erőd egyetlen elkészült bástyája árválkodott.

- Lassan indulnom kellene – mormolta hangosan, mert az idősek megengedhetik maguknak, hogy úgy beszéljenek magukban, hogy közben senki nem nézi bolondnak őket.

Valamiért viszont úgy érzem, muszáj maradnom – gondolta. – Mintha valami fontos dolgot kellene megvárnom. Vagy talán csak szegény lábaim gondolják azt, hogy jó lenne még itt üldögélni?

Végül mégis sötétedésig ücsörgött egyhelyben és gondolkozott az országról, és a magyarok jövőjéről. Klapkának van esze, és nem fogja feláldozni még több katona életét. Meg fog egyezni azzal a hiénával, és a vár behódol. Azután pedig végleg vége a szabadságharcnak – gondolta keserűen. – Könyörgöm hozzád Magyarok Istene, védd meg az unokámat a haláltól! Szegény feleségem azóta nem alszik rendesen, amióta a gyerek beállt honvédnek. Persze büszkék vagyunk rá, de hogyne féltenénk? A szülei régen meghaltak, mi neveltük fel. Kérlek Istenem, vigyázz rá még néhány napig! Hamarosan úgyis letesszük a fegyvert – és egész Európa újra csendes lesz.

A gondolataiból az éledező éjszaka neszeibe keveredő közeledő léptek zaja szakította ki, amiket két irányból is hallani lehetett – egyet keletről, egyet pedig nyugatról. Két férfi találkozott a kövön üldögélő öregtől alig tíz méter távolságra. Mind a ketten körbenéztek, nem-e követte őket valaki, és csak az ördög tudja, hogy miért nem vették észre az ősz embert. Talán maga az éj rejtette el őt szem elől.

- A tárgyalások kudarcba fulladtak – kezdte az, amelyik nyugatról jött. – A magyarok azt hiszik bármit kérhetnek, de a táborszernagy nem bolond. A harcok folytatódnak.

- Ez várható volt – szólt hideg hangon a másik.

- A táborszernagy, valamint az orosz fővezér is úgy gondolja, hogy minél hamarabb véget kell vetni a háborúnak.

- Mégis mire gondolnak?

- Be kell jutnod a várba, és végezned kell Klapkával. Biztosak vagyunk benne, hogy nélküle Komárom elesik.

- Nem kis dolgot kértek.

- Megkapod a jutalmad a fáradozásaidért.

Az öreg látta, hogy az utóbb szóló néhány bankjegyet ad a másiknak, aki szinte érdektelenül vette el azokat és vágta zsebre, majd sarkon fordult és visszaindult arra amerről jött. A másik ember néhány pillanatig csak nézte a távolodó alakot, majd ő is visszaindult.

Az ősz pár percig még egyhelyben ült, és a hallottakon gondolkozott. A legjobb lesz, ha minél előbb értesítem a tábornokot – gondolta. – Ha az osztrákok ilyen aljas és meglehetősen kockázatos eszközökhöz nyúlnak, akkor már tényleg véget akarnak vetni a harcoknak. Sürgősen meg kell egyeznünk velük, különben az Isten tudja, mit találnak még ki! – futott át az idősember fején. Nem telt bele pár másodperc, és az öreg már talpon is volt, hogy visszamenjen a jelenleg otthonául szolgáló Csillagerődbe. Személyesen a tábornokkal kell beszélnem – gondolta, miközben ahogy csak gyatra lábai bírták, úgy sietett célja felé. Komáromot nem foglalhatják el! Annál még az is jobb, ha megadjuk magunkat – persze csak bizonyos feltételek mellett. Ugyanakkor semmi értelme annak, hogy még több magyar katona haljon meg egy olyan harc miatt, amit már elvesztettünk. Egy kőszűz képe villant a tudatába, és egy felirat. „Nec arte, nec marte.” Az öreg szája mosolyra húzódott, miközben felidézte a felirat jelentését: Sem csellel, sem erővel.

Az író megjegyzése:

Mind a három történet az írói képzelet szüleménye, melyek időrendben egymás után játszódnak az 1849-ben ostrom alatt álló Komáromban, és hiteles történelmi eseményeken alapulnak. Nem azt írtam le, ami valóban megtörtént, hanem ami megtörténhetett volna. Egy csipetnyi képzelőerő segítségével pedig beláthatjuk: talán van némi esély rá, hogy néhol beletaláltam az igazságba, hiszen ennyi idő távlatából ki állíthatja biztosan az ellenkezőjét?