Látom.. látom fátylait a démonoknak,
amint az utamat szegélyező mágia
falain túl fel-felvillannak,
s hallom, ahogy számos pária

lélek sikolt fel a csendben -
hangjaik bús ekhót vernek,
s én foszló bőrlebernyegben
kuporodom tábortüzemnek

vigaszt nyújtó lángjaihoz.
A távolban Masshu ősöreg hegyei
magaslanak, minek zord ormaihoz
különös erő vonz, mintha kegyei

nem az őrület karmait jelentenék,
s nem tarkítanák baljós villódzások
e festői bérc sötét sziluettjét.
Lényemben félelem, csontjaimban átok

telepedett meg, ahogy vándoroltam
kietlen, vénülő pusztákon át,
s szellememet egyre inkább kitártam,
hogy érezhessem, mint lángolnak a szférák.

S most rettegve tekintek körbe a tájon,
feketén pislákol a hold, míg lélekben a fény
színekkel tarkított lajtorját járom,
és szemeimben kihúny a remény..

Könnyeim vörösen csillannak arcomon,
hisz kóbor lettem, elkárhozottként,
mert a Mítosz elragadott ez alkonyon -
civilizációm utolsó túlélőjeként.