Tavaszi vihar rázza
lelkem tartópilléreit;
felnyitottam kába
szemeimet a világra,
s undorom. Mi a
fasz folyik itt?

A hűvös szellő átfúj
tudatom poros ráncai
közt, és az eső cseppjei,
mint ezernyi apró fullánk,
úgy hasít belém ez az új
felismerés: agyi abortusz vár ránk.

Kapitalizmus, fogyasztói társadalom,
képviseleti demokrácia és még sok
egyéb borzalom,
miket magyarázni, csűrni és csavarni
szükséges, hogy kétkedő fintorok
helyett megtanuljunk mű-mosolyogni,
hiszen a lényeg csupán a látszat.
Mélyebb tartalom helyett elég a káprázat.

S míg fejemben e vihar dúlt,
megláttam két csinos hölgyet
amint összesúgva felém böknek
és kacéran mosolyognak rám -
mellettük kartondobozon ülve
egy hajléktalan révedt a semmibe.
Feléjük indultam hát frissen kitisztult
elmével. Mély dekoltázsuk nagy hatást tett rám.

Amikor odaértem kihívóan kacsintottak,
s én a zsebembe túrva megmarkoltam az aprókat
és lekicsinylő grimasszal eléjük szórtam,
majd a csöves mellett némán helyet foglaltam.

Amaz csak vigyorgott mindezen,
míg a plázakurvák ezernyi megvető, átkozódó szava
záporozott felém, ám én meg sem hallottam őket.
Egyetlen szó lebegett
fagyosan égető, eleven
tűzként lelki szemeim előtt: ANARCHIA