Fogta az álmait és lelépett. Elindult hazafelé, bár fogalma sem volt, hogy az hol van. Csak azt tudta, hogy meg kell keresnie. Így hát útra kelt.

Vándorolt csendes pusztákon keresztül, ősi megalitok között. Ködös lápokon kelt át villódzó lidércektől kísérve. Egzotikus virágokkal borított romok holdfényben fürdő tetemeit mászta meg, és gyalogolt éjszakai sivatagokban, ahol a Tejút szeretettel ölelte őt át. Előre, mindig csak előre ment, és észre sem vette, hogy úticéljának kulcsai lassan elsüllyednek az ösvény porában, ő maga pedig halványodni kezd.

Tekintete a horizontra tapadt. Szemei megteltek a kalanddal, és ahogy lépései egyre könnyebbé váltak, úgy lett a világ is mind tisztább körülötte. És ő csak halványodott.

Hegyeket és völgyeket szelt át, félelemtől bűzlő sötét zugokban hajtotta álomra a fejét, s tengerre szállt, hogy felfedezhesse az elveszett kontinenseket. Meglelte a törpök bányáit, ám ajándékaikat mosolyogva utasította vissza. Eljutott az óriások földjére, akik testvérükként üdvözölték. Ám ő továbbment. És halványodott.

Átlépte a szférák határait. Csillagképek közt vándorolt tovább. Tarisznyájából rég kihulltak a vágyak, de az álmai még ott csillogtak a zsebében. Végül kiszórta őket, hogy mindörökké ragyoghassanak. Ő pedig folytatta útját, és egyre csak halványult, míg végül - eltűnt.