Koszos ablakokon át szűrődik be a holdvilág az otthonokba. Fekete bársonyon szikrázó fénypontok melódiája csendül, mélysége betölti a lakónegyed legtávolabbi zugát is. Pajtásaim kémények és tetőcserepek. Szűkös padlásszobám tárt ablakkal ásít felém, kérlelve, hogy bújjak vissza karjaiba, ám nekem túl sok álmodnivalóm van még. Alant a műhely márványos fénnyel telt teátrummá változott, hol a mester fáradt kezei árnyakból fabrikálnak ...

I.

Nehéz füstjét köpi alattam a vas,
s én csak száguldok vele. A távolban
talán a semmi vár. Avas
erkölcsök földjét sajátos kánonban
átkozom, köpöm és taposom.

Hol a horizont és a bércek
kiéhezett szeretőkként összeérnek,
úgy lángol az égalj,
akár dévaj
búcsúéjem után a templomok.

Az út mentén csak homok, sűrű homok.

II.

S ha betakar az est, ez a gyengéd
céda, és cigarettára gyújtva
felvetem tekintetem a Tejútra,
egyszerre feledek ...

Ma fátyol lepte meg a várost. Mintha
csak bensőm lenyomata lenne e borús
idő, s az ősz, mint csalafinta
látogató kódorog az utakon, koszorús
költőként ünnepeltetve magát.

Tetszhalottá vált a kikelet.

Csendes eső dong a templom tornyán.
Vízcseppek karmolnak sebeket
e réveteg pillanatokon, s lomhán
vánszorog a szellővel sok ázott
virág illata. Átfázott
a föld is, nyögve tűri mégis
nyirkos aszfaltcsuhájának súlyát,

s míg szürke köntösbe bújik a ...

Vízcseppek a csempén. Ezernyi apró
szikra, akár az éjjeli égbolt,
s a habfürdő buborékjai talán
maguk a galaxisok, a víztükör
pedig a horizont, érzékelésünk
határa, s a fürdő magánya
mutatja mily kérész e létünk,
s mit korlátnak vélünk, sík tükör
csupán. A lét esszenciája, mint halvány
jelenés dereng a felszín alatt. Vérhold
nyugszik a kozmosz peremén, s keleti naptól

perzselődnek a csillagrendszerek,
hogy a csempéről majd visszacseppenjenek.

Csak a lüktetést éreztem. Semmi mást, csak azt a levegőn rendszertelenül átsuhanó érzést,  amely  mintha magán a valóságon vonult volna végig: a tér megremegett  egy pillanatra, az idő pedig egyetlen nagy  dobbanásba sű rűsödött  össze , majd  egy szempillantás  múlva az egész egy álomszerű valaminek  tűnt . A  képzeletem játékának. Akárcsak ez az állomás.

Lidérces, ködös, kísérteties. Ehhez hasonló jelzők cikáztak a fejemben, ám hamar ...

Látom.. látom fátylait a démonoknak,
amint az utamat szegélyező mágia
falain túl fel-felvillannak,
s hallom, ahogy számos pária

lélek sikolt fel a csendben -
hangjaik bús ekhót vernek,
s én foszló bőrlebernyegben
kuporodom tábortüzemnek

vigaszt nyújtó lángjaihoz.
A távolban Masshu ősöreg hegyei
magaslanak, minek zord ormaihoz
különös erő vonz, mintha kegyei

nem az őrület karmait jelentenék,
s nem tarkítanák baljós villódzások
e festői bérc sötét ...

Hadak útja ragyog, fénylik
a győzelmi mámor. Vérzik
a lélek. Köd hull alá a fákról,
emlékeket borít köntösbe. Sirámol
egy anyó - gyászolna már, ám leplei
fehérek még: hisz. Bár keblei
ereszkedettek, tekintete lángol:
megbocsátást kér. Sártól
nehezült tagjait emeli az égre:
béke.

Csillagporos eső hull puhán a
nyirkos faágakra. Haloványan
tündököl a pasztellszínű égbolt.

Alant hideg utcalámpák fénye
borítja el a járdát. A lépcsőházakba
vezető fémkorlátokon lomhán fagynak
a cseppek. Kóbor macska oson a parkon át.

Redőny surrog, valaki aludni tér. Egy
másik lakásban konyhai villany kattan:
vacsoraidő. A bérházak cserepei
fölé magasodva a szomszéd utcai
templomtorony virágzik díszesen,
kivilágított keresztje árnyat
vet a ...

Dermedt, hideg hulla lóg az ereszen: egy jégcsap.
Vér-cseppje lassan csúszik a panelfalon.
Szürkületbe süppedve nézem, hogy sötétülnek
az árnyak, s nyúlnak el a nyers havon.

Salakvilág tekint rám vissza.
Csak a rideg csapadék, ami szűzi, tiszta.

A nap is unottan botorkál az égen.
Várja, hogy munkaideje
véget érjen.

Hogy is lenne jobb élni?
Latyakként? vagy fagyva?

Odakint ezernyi szorgos hangya
jön-megy, s végzi a dolgát.

Él.

De élünk-e igazán?
...

"Nem fogok dühöngeni: filozofálni fogok. Ebben az országban annyira úr a hülyeség, hogy itt már csak filozofálni lehet." - Ady Endre

A citrom egyre savanyúbb. Már nem érik,
inkább erjed csak, ám szagára, mint
koncra gyűlnek a csahos kutyák, s védik,
levét lefetyelik, akár a morfint.

Napszínben fénylik a pásztorsíp,
gnómjuhász zenél rajta.
Dörzsölt muzsikát játszik az istenadta,
farkast kiáltva hiénák élén, míg

lassan türannosszá emelkedik
e ...