Kántáló ének zeng a csillagfényben. A bőrdobokon csattanó ütők szilaj visszhangot vernek a tajgán, megremegtetve az ezüstbe burkolózott tűleveleket, míg a harcosok meztelenül lejtik pogány táncukat. Vaskos izomkötegeket és telt idomokat borít misztikus ragyogásba a ropogó tűz fénye, s az alkoholtól ázott lángok rubinszínűn villannak a tetovált rúnákon - az ellenség vére még frissen borítja be legyőzőik húsát. A tábor szélén aranyhalmok ragyognak, ...

Valami izzik, érzem. De talán
csak a lelkem az, ahogy koponyám
belsejében őrült szörnyek vívnak
gigászi csatát,
míg odakinn perverz
felirat díszíti az Elég ravatalát.

Veszett korban élek,
hol tombolnak a kedélyek,
tajtékol a látszat
és keblek vibrálnak,
s a tangás tiniktől még
Plautusék is megbotránkoznának!

Mi egykor a hatalom volt, ma már
a vélemény. Új életcél az önkalmár.
Fémkeselyűk köröznek a játszóterek
fölött, s hevül, hevül a Golyó -
...

Száraz ködfátyol lengi be a síkot. Fehér napsütés hull a szikes talajra. Morózus hegyláncok vigyázzák a szemhatárt, mögöttük az Abyssosba zuhantan épp a nihil felé tart Flóra kecsessége. A repedt földből hamuszín növények garmadája virágzik föl: az egyhangúság szimfóniája. A Szépség tarka eklektikáját felváltotta az atomitás, az egyetlen idea, melyet ez a vidék teremni képes. Hideg szél surrog a merev levelek közt, s gőzerővel tombol a csend. A ...

Az éjszakai szérűn vad szél vágtat át,
megremegtetve mindahány környező kalyibát,
mik nem félik már az Időnek béresét,
s a múltról düledezve mondanak egy rémmesét.

Élettelen testük pókhálóktól ásítva nyög,
mint megannyi ütött-kopott rög,
melyek ráncai közt át meg átsuhan az őrjítő némaság,
míg komoran bámul a pusztába egy réges-régi szalmabáb.

A vén malom lapátjai megfontoltan forognak,
porral telt deszkái ócskán recsegnek és ropognak,
...

Épp meghalni indultam. Már a fagyott erdőben jártam, és éreztem, ahogy a mögötte meghúzódó végtelen, havas puszták mint csalogatnak nyugalmat ígérő leheletükkel, amikor a kopár fakérgek közt megláttam azt a finom sziluettet: ördögi szépség suhant keresztül a sikító fehérségen.

Meghalni indultam. Behódoltam a Semminek. Vágytam rá. A ködlő felhőkön átvillanó ezüstös napkorong egyre csak hívott. Lábamon bakanccsá dermedt a hó, a bőröm kicsiny ...

Hűvös, őszi szellő járja át a várost. Sápadt
falevelek hullnak a repedt betonra. Fáradt
sóhaj kering az ébredező utcákon:
a hétköznap reggel, akár egy nyűtt vászon,
az emberi arcok sokasága. Sótlan íz:
szürke ég és langyos víz.

(A játszótéren szellőcskék fogócskáznak,
míg az idősebbek a padokon
csókolnak óvatos tubákat,
végül mind megszűnnek a pillanatban.)

Üresen ásít a panel, s benne ez az otthonok
közti világ. Hideg lépcsősorok
és pergő ...

Csobogó víz a némaságban. Sötét hely ez.
Odakint milliárd lélek révedez,
s hiszik, hogy élnek.
Bűneik fejében megváltást remélnek.

Ítélkeznek, hisz' hiszik: ítéltetnek.

Forr a sötétség. Készen áll.
Pusztító útjára indul a döghalál,
s a Csillagot koromfelhő takarja el.
Nem nyújt védelmet többé a Jupiter.

Amint fent, úgy lent, s amint
bent, úgy kint.
Ősi bölcsesség szava
helyett részegít a matéria szaga.

Csak a víz csobog a sötét ...

Csak egy kibaszott trip az egész. A racionalitás
mátrixa, zászlaján a jelszóval: konvencionalitás.
Ám néha.. az a sok apró, éji nesz,
s azok a bizonyos gyanús árnyak..

Érzem, hogy értem suhognak az angyalszárnyak.

A hangok, miket a tudatfelettim letagad,
és az ismerős francia érzés, mik
az illúzió falait egyre csak bontják -
ám súlyos márványfedél őrzi a tűzmadár hantját.

Csak egy rohadt trip az egész! Korlátolt
világban korlátlanokat álmodunk - ...

Esteledik a világ. Kopott
napsugár fénye csillan
az üvegen. Lopott
idők anyagtalan teste illan,
s egybeolvad a végtelen horizonttal.

Apró pillanatok múlása minden
szívdobbanásom. A függöny rojtjai,
akár a türkizből lassan fakóvá
váló lég párnácskáinak fodrai -
éppoly tünékenynek tetszenek
ebben az elfolyó világban.

Ábrándképek szilánkjai hevernek
szanaszét az utcán, s az alkony
lehel vigaszt rájuk: nyáresti álom
zönge fuvalma, míg a világot ...

Lezártam a Város büszke falait - őrlődjenek
csak odabent fennkölt mocskukban. Bőgjenek
a harsonák, zengjen az induló!
Mit sem tesz - kacér női szó.

A pokol befagy. Szobrok lélegzethez jutnak.
Kopott homlokzat feszül az azúrnak,
s a folyó egyre csak hömpölyög.
Dicsfény bontakozik ki az alvilág fölött,

s vala eljövend a múlt.
Ketyegés: pokolgép? vagy éjfél múlt?